Leæther Strip - Klutæ aktualitások

A munkamániás Claus Larsen nem lassít, így rengeteg friss zene és információ áll rendelkezésre csak az elmúlt 2-3 hónapból. Ezért érdemes összefoglalni, hogy milyen kiadványok jelentek meg a The Strip Farm studióban folyó munka eredményeképpen.
Még májusban megjelent egy gyűjteményes album, mely az eddigi összes Depeche Mode feldolgozást tartalmazza.

A tavaly kiadott, aktuális Spæctator albumról kimásolt White As Chalk önálló EP-n is megjelent, nem kevesebb mint 10 remix változattal. A közreműködők - többek között - Hocico, People Theatres, Digital Anodyne.

A Klutæ album elérhető limitált, kézzel sorszámozott CD, illetve digitális letöltés formátumban is. Az új album a frissen - John R. Mirlanddal közösen - alapított Laebel kiadó gondozásában jelent meg.

Aki képet szeretne kapni arról, hogy milyen jellegű az album annak segítséget jelenthet az első - The Wire & The Cuffs-hoz készült - videó.

A dal alapján provokatív tartalmú, old-school EBM testzenére számíthatunk.
Június elején pedig megjelent a John R. Mirlanddal közös - Am Tierpark - minimalista szinti-pop projekt aktuális EP-je, We're All The Same címmel.


A végére hagytam a legfontosabbat, 2017. október 6-án Leæther Strip koncert Budapesten!

https://www.facebook.com/events/1895895264015698/?fref=ts

Leæther Strip - Æppreciation

A 2014. december 12-én megjelent Æppreciation album feldolgozásokat tartalmaz, de nem ez Claus Larsen első ilyen jellegű próbálkozása.

Hiszen volt már például Kraftwerk újraértelmezés, Soft Cell tribute EP is a Leæther Strip történetében. 2012 végén pedig - először saját szórakoztatására - megpróbálta néhány kedvencét feldolgozni. Ez a próbálkozás végül digitálisan kiadott kislemezek sorát eredményezte.

Az  Æppreciation album ezek egy részét gyűjti össze, de  a 17 (!) dal többsége korábban semmilyen formában nem jelent még meg.

A hagyományoknak megfelelően - vagy ahogy a Decay EP-nél is tapasztalhattuk - nincsenek radikális átdolgozások. Bár az eredeti dalok a Leæther Strip-re jellemző melankolikus new wave, EBM, electro erőtérbe kerülnek áthelyezésre, de mindeközben megtartják eredeti karakterisztikájukat is: ennek köszönhetően pedig az album szórakoztató, változatos.
A változatosságot az is biztosítja, hogy nagyon különböző stílusú előadók, dalok kerültek kiválasztásra.  

Elsődlegesen természetesen Claus Larsen fő idoljai adják az inspirációs forrást: Soft Cell, Depeche Mode, Bronski Beat, Fad Gadget, Yazoo. De azért akad jó néhány meglepetés az előadók kiválasztásában is. Pl. Cher vagy éppen a T. E. Ford által is megénekelt 16 Tons. Meglepetések adott dalon belül is előfordulnak. A Judas Priest Breaking The Law-ba például némi Photographic vegyül.
Az album legjobb dalai: Decay, Back To Nature, T.V.O.D., Lie To Me.
Az albumhoz tartozik még a négy dalt tartalmazó Dirt EP is, ahol a címadó dal valamint a The Gift Die Krupps remixe az old-school EBM kedvelőinek szerezhet kellemes perceket.
A digitális verzió mellett az Emmo.biz kiadó CD-n és limitált dobozban is kiadta az albumot!

Tisztelgés sok-sok műfaj óriásának, egyben nosztalgikus visszatekintés a 70-es, 80-as, 90-es évek zenei tengerének (új) hullámaira.

ATWEMRS: 8

Torul - Tonight We Dream Fiercely

A szlovén electro-pop együttes idei albuma már úgy jelent meg - az elmúlt időszaknak köszönhetően - hogy meg kellett felelnie bizonyos előzetes elvárásoknak. Ezen elvárások közül a legjelentősebb az, hogy továbbra is sikerrel történjen meg a szinti-pop, electro és a kommersz(ebb) techno minőségi ötvözése.
Nézzük, hogy sikerült-e ennek megfelelni!
A Torul 2011-ben került a figyelem középpontjába, de valójában a 2000-es évek eleje óta létező projektről van szó.
Torul Torulsson sokáig szólóban jelentette meg dallamos techno dalait, hogy aztán Jan Jenko (ének) és Borut Dolenec (gitár, elektronika) kiegészülve együttesként folytatódjon a projekt karrierje.
A Torul zenei receptje valójában nagyon egyszerű: Jan Jenko kiváló, virtuóz hangja alá egyszerű, néha nagyon minimalista elektronikus alap kerül, de szinte minden esetében nagyon eltalált dallammal megspékelve (lásd Try). Az eljárás egyszerű, de a kockázat nagy! Ha valamelyik összetevő gyengébb, akkor az egész kompozíció romba dől.
A Tonight We Dream Fiercely szerencsére több, ilyen módon jól összerakott dalt tartalmaz, de már most jelzem, hogy többet vártam az lemeztől!

Voltaképpen az albumot a még 2012-ben megjelent Glow kislemez vezette fel, ami egyértelműen az album húzódalai közé tartozik, a hozzátartozó videóklip is kiemelkedik az alternatív elektronikus színtér - sajnos - megoldásaiban és kivitelezésében is low-budget megoldásai közül.

A nyitótétel - The Sun! - a tökéletes példa a Torul előbb bemutatott gyakorlatára. A vokál nélkül akár azt is mondhatnánk erre a dalra, hogy egy átlagos electro-pop dal. Nem tartom túl jó kezdő dalnak...
Ahogy a Wake Up és az A Leak is pusztán egy adott effekt, néhány hang köré került felépítésre. Van amikor ez működik, de ezen esetekben sajnos ez unalmas, nem kelti fel a figyelmet.
Szerencsére következik a The Fall, ahol a lüktető és nyugodtabb dallamokra, sávokra ismételten egy tökéletes vokál került fel. Második kislemezként ez került kiadásra, de szerencsétlenségére a Tears For Fears klasszikus - Mad World - feldolgozással együtt. Ami érthető módon elnyomja a kislemezt, de még az albumot is. A feldolgozás egyébként nagyon jól sikerült, nem akartak új zenei értelmezést adni ennek a fantasztikus dalnak.

A lemez csúcsdala a I'm Still Here, ahol megint alapvetően teljesen egyszerű elektronikára, dallamra épülő számról van szó. A vokál merészebb, másabb, mint amit megszoktunk akár ezen az albumon, akár a Torul eddigi pályafutása során, ennek köszönhetően már első hallásra felkapjuk a fejünket és megragad bennünk az élmény. Az Always Embraced is pályázhatna a legjobb dalra, mivel a recept itt tökéletesen működik! Jan Jenko vokálja tökéletes, az ambient jellegű dal szépen építkezve egy középtempós slágerré alakul át. Az All In egy gyors és szintén kiváló dal, ennek van talán a leginkább nosztalgikus szinti-pop jellege, hangulata. Talán ez az oka, hogy kedvelem?!
A dubstep rémképét vetíti elő az All Over Again, hogy aztán olyan minimalista electro legyen belőle, rövid gitár riffekkel kiegészülve, hogy akár a újabb Depeche Mode kedvelőinek is érdekes legyen, akárcsak az End Of Story zárótélének analóg hangzása.

Magasra tettem - illetve maga a Torul - a lécet. Az album egy része olyan dalokból áll melyek elérték ezt a szintet, de van bár gyengébb dal, ami az átlagos felé húzza a nagylemezt! Jobbat, többet a következő alkalommal!
ATWEMRS: 7

Vallomás 4.: Duran Duran - Wild Boys

Az egyik legnehezebb vallomás következik... Bár bűnöm tárgya 1984-ben jelent meg, én valamikor 1985 végén láttam először a videoklipet egy általános iskolai barátomnál. Nagyon tetszett a képi megjelenése, az apokaliptikus Mad Max-et idéző látvány. A zene is azonnal megragadott: a szaggatott, be-be "visító" szintetizátor, a jellegzetes basszus, zörejek, effektek és persze a Simon Le Bon vokálja is tökéletes.
Alapvetően nem is lenne azzal gond, hogy tetszett ez a Duran Duran dal, főleg hogy egyetlen más dal sem ért el nálam ilyen mértékű sikert.
A gond az volt, hogy 1986-ban elkapott a Depeche Mode...

Így évekig cipeltem a terhet magamban, miszerint nekem tetszik egy Duran Duran dal!!!!
Miért volt ez gond Mode-osként??!!!
Mert ez olyan, mintha Újpest szurkolóként azt mondtam, gondoltam volna, hogy ez a Lipcsei nem is olyan rossz focista, ráadásul eléggé jóképű srác...

Kitekintő 3.: Metro-Nóm hanglemezbolt

Nagyon sok személy, együttes, élmény, hely kellett ahhoz, hogy zenei érdeklődésem kialakuljon. Nehéz lenne mindezen tényezőket felsorolni, de ha egyszer hozzá fogok kezdeni, akkor a Metro-Nóm hanglemezbolt a lista elején lesz bizonyosan!
A 80-as évek közepén, végén a zenék hozzám másolt kazettákon jutottak el. Nekem az volt a természetes, hogy kézzel írt kazettaborítókról próbáltam megfejteni, hogy pontosan mit is hallgatok.
A dolog két esemény hatására vett gyökeres fordulatot.
Az egyik fontos esemény az volt, hogy kezembe akadt egy fénymásolt Depeche Mode diszkográfia, amiben misztikus szavak voltak: LP, maxi, limitált, single, kislemez és ehhez hasonlóak. Ezek akkor iszonyatosan felkeltették a figyelmemet és tudni akartam, hogy mik ezek, illetve megindult a késztetés, hogy minden megszerezzek ami ezen a listán van, hogy teljes legyen a Mode kollekcióim (egy-két év után erről az elérhetetlen célról letettem...).
A másik impulzus pedig az volt, hogy egy barátom - R.I.P Zsolt (ViKing) - pedig egy borongós iskola utáni délután elcipelt magával az Elektromos Krokodilba (ebben nem vagyok biztos), majd pedig a Kresz Géza utcában lévő Metro-Nómba (ebben biztos vagyok). Amikor beléptem először a kicsiny bolthelyiségbe azonnal lebénultam a döbbenettől! A falakon kedvenc együttesem lemezei voltak. Az igazi Depeche Mode bakelitek, CD-k voltak mindenhol!!
Innentől kezdve egy héten biztos 2-3 alkalommal benéztem a boltba, ha másért nem akkor azért hogy álmodozzak arról, hogy melyik lemezt mikor fogom majd megvenni.
Most - 2013-ban - nagyon nehéz leírni, elmondani ennek a boltnak a fontosságát... Nehéz elképzelni, hogy az adott napra meghirdetett 3-4 számos DM maxik megjelenésének reggelén már az utcán állt a sor, hogy minél hamarabb meg lehessen hallgatni először (!) az új dalt és remixeit és megvenni az adott lemezt.
Közben a Zoth Ommog démoni hatalma is elkapott és a Metro-Nóm lett az elsődleges beszerzési csatornám a német kiadó anyagaira is.
Visszagondolva iszonyatosan idegesítő lehettem. Ha tudtam mondjuk, hogy péntek délutánra volt várható egy szállítmány, akkor szerdán bementem megkérdezni, hogy tényleg pénteken fog-e megérkezni. Csütörtökön a biztonság kedvéért újra bementem és érdeklődtem. Péntek reggel betelefonáltam, hogy megérkezett-e a csomag. Nyugodt hangon közölték, hogy a délután, az délután. Pénteken 14 órára pedig már ott ácsorogtam a bolt előtt vagy a boltban, hogy minél hamarabb a kezemben legyen a legújabb Leæther Strip lemez.
Ma már ez az érzés, felfoghatatlan lehet, hiszen a legtöbb esetben az adott előadó friss anyagát megjelenés előtt le lehet tölteni, de akkor a Metro-Nóm volt ahova az információkért rohangáltunk, rohangáltam. Sajnálom, hogy ez a fajta izgatott várakozás már nincs. Sajnálom, hogy az a zenei színtér, a zenevásárlási szokások változása (megszűnése) miatt a lemezboltok helyzete egyre nehezebb.
Remélem a kedvenc lemezboltom még sokáig működik majd, mert nagyon fontos, kedves emlékek kötődnek hozzá!

Lost - Eltűntek 6.: Oil In The Eye

Az Oil In The Eye biztos és egyértelmű helyet foglal el a "több elismerést érdemeltek volna" projektek szomorkodó - hosszú - sorában.
A 90-es évek elején akadt a kezembe egy másolt kazetta, mely a spanyol/angol projekt második albumának anyagát tartalmazta. A Cockeyed azért volt rám nagy hatással, mert akkor már igaz hogy lassan túl voltam a "csak Depeche Mode-ot" hallgatok korszakomon, de még a dallamosabb elektronika területén kalandoztam.

A Manuel Puyo által létrehozott struktúrák azonban érdes hangokkal, monoton ismétlődő struktúrákkal, egymásra halmozott rétegeivel jól felkészített a későbbi keményebb, kísérletezőbb zenékre. Az Oil In The Eye olyan, mintha a Lassigue Bendthaus-t ötvöznék (pl. az Isolina) a Skinny Puppy-val. A technoid, nagyon pontosan kiszámított instrumentális darabokat, kaotikus, durván torzított és egymásra pakolt rétegekkel dúsított ipari(bb) dalok követik.

Az első albumot - The Surgical Fatherland - még az Electronic Beat Association adta ki, melyből később az Energy Rekords lett. A svéd kiadónál azonban csak már említett Cockeyed és a Filthy Op. kislemez jelent meg. 1996-ban a Within nagylemez a Malpractice Records révén - valójában szerzői kiadásban jelent meg - és majdnem 15 év hallgatás következett.

Az Obscure Seaside album 2006-ban jelent meg és ez az az anyag - illetve a 2013 elején megjelent Hs - Kit Ep már a dark ambient területén játszódik.

Ez utóbbi miatt akár meg is kérdőjelezhetne, hogy miért az Eltűntek sorozatban írok erről a projektről, de aktív(abb) korában sem volt nagyon szem előtt, így talán nem lóg ki ebből a sorból.

Nekem személy szerint hiányzik a első korszak lendülete, de ez a beteg, komor, sötét elektronika is megérdemli a figyelmet!

Leæther Strip történet - 5. rész (Burn Your Demons!: 1993-1994)

Mivel a 90-es évek közepére a Leæther Strip berobbant az európai és a tengerentúli színtérre, így a projekttel szemben támasztott igények is jelentős mértékben megnövekedtek.
Az a különleges, egyedi helyzet jött létre, hogy a hihetetlenül sikeres Solitary Confinement album tovagyűrűző hullámai talán egy kicsit "elnyomták", elvonták a figyelmet az 1993-ban megjelent Underneath The Laughter albumról. Kis túlzással az a helyzet alakult ki, mint a Depeche Mode-nál. Mindenki korszakalkotónak tartja a Violatort, de minden esetben elmondják, hogy a Songs Of Faith And Devotion milyen egységes, grandiózus album.
A Leæther Strip első két albumára mondhatjuk, hogy EBM. A Solitary Confinement vitán felül áll, hogy az európai industrial egyik alapműve, de az Underneath The Laughter-t nem lehet hosszú töprengés nélkül egyik fiókba sem rakni.


Az Underneath The Laughter letisztultabb, komplexebb és egyben sötétebb hangulatot áraszt. A 92-es album is fenyegető volt, de direktebb módon jelent meg az erőszak, az elnyomás, a gonosz különböző megnyilvánulásai. Az Underneath The Laughter esetében az egyén és a társadalom, az egyház, a különböző csoportok harca jelenik meg, illetve az ebből következő alárendeltség, elnyomás erőteljesebb módon kerül ábrázolásra.
Tehát nem csak zeneileg, hanem tematikáját tekintve is összetett társadalmi problémákat boncolgató dalokkal van dolgunk. A nagylemez központi témája az egyház, az állam, az önjelölt vezetők által okozott - társadalomra, egyénre vonatkozó - hatások.
A Turn To Stone és a Don't Tame Your Soul talán pont a kivételt erősíti: "slágeres", nyers hangzásukkal közelebb állnak a Solitary Confinement világához. Akár az Another World-re is igaz lehetne ez az állítás, azonban itt már nem a tempó, a gyors ütem miatt kapjuk a virtuális pofonokat, hanem az egész dal hatása érvényesül.

A We Will Follow zongorával és vonósokkal induló bevezetője akár már az 1994-es instrumentális album beharangozójának is tekinthető. De ne rohanjunk ennyire előre! A Prying Eyes a korai művekre emlékeztet az EBM-s alapokra épülő, lendületes "vonalvezetésével" és erősen torzított vokáljával. A World's End és az Another Leader példázza leginkább az album karakterisztikáját: samplerezett beszédfoszlányok, melankolikus vokál, mely - a torzítás ellenére érezhetően - technikailag sokkal "bátrabb" mint a korábbi próbálkozások. The White Disgrace egy provokatív dal, melyben Claus Larsen egy náci személyiségével azonosulva próbálja megfogalmazni az értelmetlen gyűlölet (félelem?) köré összpontosuló gondolatokat, érzéseket.
Az album igazi csúcsdala az Atheistic Sermon! Több mint 11 perc (!) hosszúsága ellenére ez egy végig izgalmas alkotás, 3-4 fő részre, tételre bontva mutatja be egy kétségeivel, érzéseivel vívódó szerzetes küzdelmét.

9 dal "mindössze" az album, mégis hihetetlen mélységek, dimenziók tárulnak fel a végighallgatása során.
1993-ban az amerikai Cleopatra kiadott egy gyűjteményes album Fit For Flogging címmel, összegezve, válogatva az addigi dalok közül. Ezután egyébként számos Celopatra válogatás, feldolgozás album állandó szereplője lett a Leæther Strip.

A 1994-es Positive Depression EP a tökéletes átmenetet szolgálja. Ritmus- és hangulatváltásokkal dúsított, ipari zörejekkel "szennyezett" alapokon bombasztikus szintetizátor riffek az egyik oldalon (Torture (A Suicide Note)) vonósok, szimfonikus zenekari hangzást idéző dark-ambient fuldoklás a másik oldalon (Dead On Arrival); illetve a Don't Tame Your Soul egy nagyon különleges verziója.
Ez a középlemez készítette fel a rajongókat az igazi a meglepetésre: a  szintén 1994-ben megjelenő Serenade For The Dead-re.
Az instrumentális album - Claus Larsen szándéka szerint - valójában egy filmzene, egy még ki nem adott horrorfilmhez.
Lassan felépülő zenei témák, idegborzolóan éles zongorafutamok, minden csontunkat megremegtető vonósok. A 10 dalt tartalmazó nagylemez hangulatában ezt a receptet követi, mégsem unalmas.

Sokaknak meglepetés lehetett, meglepő volt ez a koncepció. Sokan azt várták, elvárták, hogy újabb agresszív industrial album következik. Én magam ekkor már olyan fanatikus rajongó voltam, hogy nem igazán gondolkoztam azon, hogy nekem milyen elvárásaim vannak. Leæther Strip albumként szereztem meg és úgy is hallgattam. Minden bizonnyal az is segített az elfogadásban, hogy addigra a neo-klasszikus hatásokat is megszerettem az előző kiadványokon.


A sorozat előző részei:
-  A Leæther Strip története - 1. rész
-  A Leæther Strip története - 2. rész
-  A Leæther Strip története - 3. rész
-  A Leæther Strip története - 4. rész

Mini interjú a 1993 és 1994 közötti időszakról

AlanTheWild: A hihetetlenül sikeres Solitary Confinement album után megváltozott-e bármi is körületted? Sztárrá váltál akkoriban (1992-93), vagy legalábbis ismertebb lettél?
Claus Larsen: Az az album valóban megváltoztatta az életem. A korábbi kiadványaimat is jól fogadták, így több mint elégedett voltam a színtéren betöltött "státuszommal". De a Solitary Confinement valóban a színtér igazi részévé tette a Leæther Strip-et. Megtaláltam azt a hangzást, amit a kezdetektől fogva kerestem. Akkor szembesültem csak az album fogadtatásával, amikor turnéra indultunk. Az ott tapasztalt lelkesedés, kicsit meg is rémisztett. Nagyon mélyről hozott fel ez az élmény és egészen a mennyországig repített. Nagyon jól tudom: ez az album is az egyik oka, hogy még mindig vannak olyan rajongóim, akik hallgatják a zenémet, amiért nagyon hálás vagyok. Szívmelengető, hogy a mai napig kapok hálálkodó leveleket azzal, hogy ez az album segített sokaknak felfedezni, rátalálni az EBM/Industrial színtérre.
Egyszóval az az album saját életre kelt és én büszke "anyja" vagyok! :)

AlanTheWild: Saját véleményem szerint az első két albumod (The Pleasure Of Penetration, Science For The Satanic Citizen) színtiszta EBM. A Solitary Confinement egy industrial mestermű. De az Underneath The Laughter-t nem tudom felcímkézni. Nagyon komplex, összeszedett hangzás, nagyon sötét, agresszív, szomorú és fenyegető érzéseket tartalmazó (és keltő) hangulattal. Mit gondolsz te, erről az albumról?
Claus Larsen: Köszönöm az elismerő és kedves szavakat! Amikor stílusokról van szó, akkor én kuka vagyok... Mindenféle zenét kedvelek, stílustól, színtértől függetlenül. Jöhet bármi a pop-tól a legelvontabb, modern művészeti cuccokig. Amíg úgy érzem, hogy szívből jön, addig az én figyelmemet is leköti. Így nagyon sok forrásból jön input, inspiráció a saját alkotási folyamatomhoz. Innentől kezdve és ezért én soha nem akartam rögzíteni a helyemet csak egy bizonyos stílusban; az ötleteimtől és azok kivitelezésétől függ, hogy végül milyen lesz az eredmény. De természetesen a szívem alapvetően az EBM/Industrial színtéré és a legtöbb albumom vázát, alapját ez adja.
Amikor a Solitary Confinement albumon dolgoztam, nagyon sokat tanultam a produkciós folyamatról, a dalszerzésről, a hangszerelésről. Azt hiszem, hogy ennek az eredménye is érződik az Underneath The Laughter albumon, ezért (is) olyan komplex a hangzás. Az is sokat számított, hogy bátrabb lettem. Mélyebbre tudtam ásni a lelkemben és egyre frusztráltabb lettem a "rejtett" szexualitásom miatt, ami sok lelki gyötrelmet okozott. Egyrészt lelkes voltam a zenei sikereim miatt, de ugyanakkor szenvedtem is, majdnem az öngyilkossági gondolatig is eljutottam a privát életem gondjai miatt. Ez egy nagyon nehéz időszak volt az életemben, ahogy így visszatekintek. Bizonyosan a zene mentette meg az életem.

AlanTheWild: A Solitary Confinement albummal összehasonlítva az Underneath The Laughter dalai komoly társadalmi problémákról szólnak. A fő témája a hierarchikus vezetés, a társadalmi elnyomás különböző megnyilvánulásai (egyház, állam, önjelölt vezetők) és azok csoportokra és az egyénre gyakorolt hatásai. Miért ez lett az album központi témája?
Claus Larsen: A zenehallgatónak valóban erről is szólhat az album. Ebben az időben nagyon érdekelt a politika és a vallás, ráadásul ekkor nagyon dühös fiatal voltam, megkérdőjeleztem minden vezetést, hatalmat, tekintélyt, úgy ahogy minden fiatal teszi, vagy tennie kellene. De ahogy visszatekintek, van egy másik rétege, direktebb tematikus kapcsolódása az albumnak az én személyem felé: a saját életem vezetése, irányítása, a magamban való hit, illetve annak megkérdőjelezése; az a vívódás jelenik meg benne, hogy ki is vagyok én valójában. Amikor a saját titkos fülkédben vagy elrejtőzve, ahogy én voltam, akkor nagyon kitanulod, hogy rejtsd el az igazi mondanivalódat és hazudj magadnak annak érdekében, hogy továbbra is elbújhass a saját kis titkos, lelki rejtekhelyedben.
Az albumot még az is formálta, hogy mindig is igazán hittem és hiszek az emberi és állati jogokban, de saját jogaimat a létezéshez nem tudtam ekkor érvényesíteni.

AlanTheWild: Ahogy a biográfia előző részében kérdeztem tőled, mondtam neked: a Solitary Confinement a te Violator albumod. A hasonlatot folytatva viszont az Underneath The Laughter olyan a Leæther Strip-nek, mint a Songs Of Faith And Devotion a Depeche Mode-nak. Meglepően bátor, ambiciózus album, ami nem akart leragadni az előző album sikerénél. Nagyon sok rétege, jelentésértelmezése lehet, van. Én magam nem tudnék választani a két album közül, hogy melyik a jobb... Te mit gondolsz erről? Megkapta az Underneath The Laughter azt az elismerést, figyelmet amit megérdemelt?
Claus Larsen: Ezen okok miatt én sem tudok választani a lemezeim közül. Mindegyiket kedvelem, hiszen valójában életem adott szakaszának naplói, mindegyik én vagyok, mindegyikre büszke vagyok. A hallgatóknak, rajongóknak szintén vannak az adott lemezhez kapcsolódó emlékei, melyek saját ifjúságukat idézik meg. Ez bizonyos dal, egy különleges illat vissza tud bárkit repíteni évekkel korábban megtörtént eseményekhez. Ahogy engem. Én még mindig a 80-as években vagyok, ott ragadtam. Könnybe lábad a szemem, amikor valamelyik kedvencemet hallom abból az időből. Legutóbb ez történt például, amikor a rádióban a Relax-et hallottam.
Egyébként igen, azt gondolom az Underneath The Laughter megkapta azt a figyelmet, elismerést amit megérdemelt. Ez sokkal mélyebb, otthoni meghallgatásra alkalmas album, szemben a Solitary Confinement-tel, ami lendületes, dallamos és klubokba való nagylemez. Minden egyes dal megírásából, létrehozásából én is tanulok a mai napig. Ez remélem nem is fog megváltozni, ez az "éhség" tart életben. Nagyon sok együttes, előadó azt gondolja, hogy a régebbi, korai albumai, rossz dolgokhoz kötik őket. Én azt mondom: igen, van egy masszív sikerlemezem, de ez nem tart vissza semmilyen szempontból a későbbi alkotási folyamatban. Ez lehet az oka annak, hogy az embereket még most is érdeklem valamilyen szinten. Még mindig a tini álmaimat élem, ezért nem is fogsz soha panaszkodást hallani tőlem. Ami szerintem az egyetlen igazi probléma a zenei területen, az illegális letöltések, a zenei kalózkodás, ami nagyon sok tehetséget visszatart és ez az emberiség elleni bűntettek közé sorolandó, ha engem kérdezel...

AlanTheWild: Miért és hogyan döntöttél úgy, hogy egy instrumentális albumot csinálsz 1994-ben? Milyen hangzás elérése volt a célod? Nem gondoltad, hogy ez egy kockázatos lépés lehet?
Claus Larsen: A Leæther Strip előtt csak instrumentális dalokat írtam 2-3 éven keresztül. Mindig arról álmodtam, hogy filmekhez is írhatok zenét. Mivel 100%-os művészi szabadságot követeltem meg magam körül, így azt csinálhattam, amit akartam. A Zoth Ommog kiadó könyörgött, hogy más néven, side-project-ként adjuk ki, de a Leæther Strip én vagyok és voltam és az én fejemben a Serenade For The Dead ugyanolyan Leæther Strip album, mint az összes többi. Mindig azt hoztam létre, amit jónak tartottam és nem érdekelt, hogy kockázatos vagy sem. Ha az emberek nem kedvelik majd, akkor azon nem tudok változtatni. Nagyon fontos nagylemez egyébként számomra, mint zenésznek és nem fogod elhinni mennyit tanultam az album komponálása során. Ráadásul teljesen új célközönséget is be tudtam csalogatni a Leæther Strip Farm-ra (szerk.: Strip Farm, Claus Larsen otthoni stúdiójának neve).

AlanTheWild: Az utolsó kérdésem: Mit várhatunk a Serenade For The Dead második részétől?
Claus Larsen: 85%-os készültségben van az album. Sötétebb és egy kicsit szintetikusabb lesz, mint az első rész. Amíg az előző inkább nagyzenekari hatásokat keltett és horror könyvek inspirálták, addig az új nagylemez az egyik hősöm által inspirált munka: John Carpenter és az ő filmzenéi.

AlanTheWild: Az utolsó utáni kérdésem: Terve van véve "normál" Leæther Strip album is a közeljövőben?
Claus Larsen: Nem. Jelenleg minden figyelmemet a Serenade For The Dead II köti le és azok a 2013-as  koncertek, melyekre már megegyezésem, szerződésem van. Még nem döntöttem el, hogy Leæther Strip vagy Klutæ albumhoz kezdek hozzá majd.

Irány a 100!

Photo by mag3737

Nem gondoltam volna, hogy a blogot kedvelők száma megközelíti a 100-as "álomhatárt", de most ez a helyzet! Az eddigi bizalmat és érdeklődést megköszönve, szeretnénk egy 5 CD-ből álló ajándékcsomagot felajánlani!
Amikor az alanthewild.blogspot.com oldalt kedvelők száma eléri a 100-at, 5 szerencsést fogok kisorsolni. Ők az alábbi CD-k közül nyernek egyet-egyet!
Ezt a bejegyzést (is) lehet terjeszteni, megosztani, de "lájkolni" az ezen oldalon található Facebook dobozban kellene, illetve a blog saját Facebook oldalán is lehet!

A választék pedig:
XP8 - Drop The Mask
Orange Sector - Krieg & Frieden
Colony 5 - Buried Again
Hocico - Signos De Aberracion
Cover Me Vol. 1 - A Tribute to Depeche Mode

Az elsőként kisorsolt szerencsés szabadon választhat a fenti 5 CD közül egyet, a másodikként kisorsolt a "maradék" 4 CD közül választhat és így tovább, az ötödikként kiválasztott személynek, már nem okoz gondot a választás...
Tehát nem a 100. lájkoló nyer, hanem az eddigi összes felhasználó közül sorsolok ki ötöt!

Klutæ interjú (2012)

Photo: Jouni Niemi 2011

Az alábbi interjú 2012. április 20-án "készült". A "beszélgetés" apropóját az Industrial Booom - Reboot fesztivál adta, ahol a Klutæ is fellép.

AlanTheWild: A 2011-es év nagyon eseménydús volt. Magánkiadásban jelentetted meg az Electro Punks Unite albumot (Klutæ). Ugyanebben az évben otthagytad a belga Alfa Matrix kiadót és az aktuális Leæther Strip albumot (Untold Stories) is kiadó támogatás nélkül jelentetted meg.
Mit gondolsz - visszanézve - ezekről a döntésekről? Elégedett vagy (pénzügyileg és művészileg) a következményekkel?
Claus Larsen: Továbbra is úgy érzem, helyes döntést hoztam. Ezt szerettem volna kipróbálni évek óta, de sosem voltam elég tökös, hogy megcsináljam egészen az elmúlt évig. Az egész egyrészt annak az eredménye, hogy a zenei üzlet, környezet nagyon megváltozott a 2005-ös "visszatérésem" óta, másrészt ez egy olyan lépés volt, amit mindenképpen meg kellett lépnem mielőtt túl öreg leszek, így az időzítés tökéletes volt. Minden kiadó szenved, ennek következtében nem akarnak kockáztatni, így egyre inkább a bevételek és kiadások rabjaivá válnak. Mindig szerettem közeli, közvetlen kapcsolatban lenni azokkal, akik hallgatják a zenémet, ezzel az új megoldással ezt meg is tudom valósítani. Pénzügyileg nem egy kimagasló ötlet, de jelenleg semmi sem az a zenei életben. Nehéz rávenni az embereket, hogy megvegyék a CD-ket, amikor mindent le tudnak tölteni illegálisan. A saját kiadásban történő megjelentetés költségeit fedezni tudom és ennyi: nincs pénzügyi forrás promócióra, reklámra, így csak a kevés fanatikus rajongómra tudok számítani és a koncertfellépések után járó bevételek után tudok ételt rakni az asztalra. De ami a lényeg: jól érezzük magunkat és mindössze erre van szükségünk!

AlanTheWild: Van arra esély, hogy leszerződj egy kiadóhoz a közeljövőben?
Claus Larsen: Nem tudom megmondani... Jelenleg annyi a biztos, hogy továbbra is magánkiadást tervezek és olyan együttműködéseket, mint amit a Black Rain-nel csináltam (szerk.: a Black Rain adta ki a Sex Dwarf EP-t, a Yes I'm Limited 20 éves jubileumi kiadását és korábban a ÆBM bakelitet). És jelenleg tényleg jól esik a közvetlen kapcsolat a vásárlókkal.



AlanTheWild: 2010-ben léptél fel először, mint Leæther Strip. Milyen tapasztalatokkal lettél gazdagabb? Pozitív élmények? Esetleg bármi negatív?
Claus Larsen: Feledhetetlen volt! Azóta reméljük, hogy valamikor vissza tudunk térni, és néhány nap múlva valóban ott leszünk! Az a koncert volt számomra az egyik legjobb, ahol valaha is játszottam! Akivel találkoztam akkor, két évvel ezelőtt, mindenki roppant kedves és segítőkész volt! Az egyetlen negatívum az volt, hogy nagyon rövid látogatásra volt lehetőségünk. Egyszóval nagyon hálásak vagyunk, hogy a Black Head csapat meghívott minket, hogy most Klutæ-ként koncertezzünk. És mindent megadnánk azért, hogy hamarosan a Leæther Strip is felléphessen. Minél hamarabb, annál jobb!

AlanTheWild: Ezen a hétvégén a Klutæ is fellép az Industrial Booom - Reboot fesztivál kretében. Mire számíthatunk?
Claus Larsen: 50 percnyi non-stop keménység, izzadtság és electro! Egy hónapnyi pihenőnk lesz a budapesti koncert után, és biztos vagyok benne szükség is lesz rá! Abban is biztos vagyok, hogy a budapesti közönséggel hatalmas bulit csapunk (mert tudom, hogy az összes fellépő együttes így tesz errefelé). És milyen fantasztikus a koncertprogram, a fellépők listája! Ha én nem játszanék, akkor is elutaztam volna erre a fesztiválra!

AlanTheWild: Egy Klutæ koncert miben más, mint egy Leæther Strip  fellépés? Másképpen viselkedsz, énekelsz a színpadon, vagy ugyanúgy?
Claus Larsen: Minden esetben a lehető legtöbb energiát adom bele mindkét projekt esetén. De ha kicsit figyelmesebb vagy, akkor kicsivel több "punk" és humor van egy Klutæ koncerten! Sokat nevetgélek ilyenkor a színpadon, hiszen reagálnom kell a dalok szövegére. Néhány  Leæther Strip dal esetén inkább sírásra ösztökél, amikor előadom őket.



AlanTheWild: Várható olyan meglepetés, mint amilyen a No Disco (szerk.: Depeche Mode feldolgozás) volt 2010-ben?
Claus Larsen: Nem árulhatom el, mert akkor nem lenne meglepetés...

AlanTheWild: Előadsz  Leæther Strip dalokat is majd?
Claus Larsen: Mivel nincs 90 percre lehetőség, így a  Klutæ -ra akarok koncentrálni, hiszen ez lesz az első  Klutæ koncert Magyarországon. Egyetlen Leæther Strip dal van a programban, amit eléggé  Klutæ-osra alakítottam. Ez egy fesztivál lesz, így elégedett vagyok a 50 perces lehetőséggel is!

AlanTheWild: Kurt (szerk. Claus Larsen élettársa) most már a színpadon is partnered. Ez a te döntésed volt? Nyaggattad, hogy meghozza ezt a döntést?

Claus Larsen: Nem, ez teljes mértékben az ő döntése volt. Én csak annyit mondtam neki, hogy szeretném, ha segítene a fellépések alkalmával a színpadon, egyszerűen azért, mert meg akartam mutatni neki, milyen nagyszerű érzés ott lenni, érezni az energiát és a szeretetet áramlani a hallgatóságtól. És azért is, mert megérdemli a figyelmet... Kurt érdemli meg, és nem a Leæther Strip vagy a Klutæ. Minden alkalommal megtanulja az új   tudnivalókat, támogat és biztos hátteret nyújt a színpadon is. Ez az egész élményt jobbá teszi számomra. Ráadásul most már ő is tudja miről beszélek, osztozni tudunk az eseményeken, együtt éljük meg azokat... Nagyon büszke vagyok rá!

AlanTheWild: Mi a színpadon Kurt szerepe? Billentyűzet virtuóz, mint Alan Wilder, bármit lejátszik; vagy olyan mint Andy Fletcher (tapsol és egyszerű basszus futamok hárulnak rá... bocsi Kurt... :)  )

Claus Larsen: haha :) Kurt ezért fenéken billent pénteken! Kurt feladata alapjában az, hogy a szekvenszert felügyelje, hangzást váltson, effekteket és hangmintákat játsszon be és néhány dallam tartozik hozzá. Azt csinálja amit én tettem a korábbi koncertek alatt a billentyűzet mögött, egyedül mielőtt még Kurt csatlakozott volna hozzám. 

AlanTheWild: Erre az évre milyen terveid vannak?

Claus Larsen: Jelenleg éppen szünetet tartok a dalszerzésben. Úgy érzem, hogy tényleg szükség van erre, mindig jól jön egy kis pihenés. De jelenleg is folyamatban a Serenade For The Dead II összeállítása, de azon gondolkozok éppen, hogy rögzítek egy EP-t a jó "öreg"  Leæther Strip hangzással. Az utolsó album nagyon dallamos, melankolikus volt, így azt hiszem, hogy jól jönne mindenkinek egy kis "tökön rúgás", mielőtt a Serenade For The Dead II megjelenik, ráadásul segíthet az album finanszírozásában is. Ezenkívül  jó néhány koncertidőpont már le van kötve, remélem lesznek még ajánlatok is. Élvezzük a koncertezést és még van szabad időpontunk is! Szeretnénk játszani Európa keleti és déli országaiban és nagyon jó lenne Dél-Amerikai lehetőséget is kapni. De bárhol szívesen játszunk, bármikor!

ENGLISH VERSION

(sorry for my poor english - ATW)

AlanTheWild: The last year was eventful. You released the Electro Punks Unite (Klutæ) album as a self-released LP. Later that year You have left the Alfa Matrix label and released the latest Leæther Strip album (Untold Stories) without any label support too.
What do You think about these decision about these events? Are You satisfied (financially and artistically) with the results?
Claus Larsen: I still feel I made the right decision. It’s something I’ve wanted to try for years, but I never really had the balls to do it until a year or so ago. Both because the music business has changed so much since my “come back” in 2005 and also because if it was something I should try before I was too old, the time was just right. All labels are suffering, and that will also make the labels take less risks and be a lot more a slave to income and expenses. I have always loved to have a close relationship with the people who listens to my music, and this way I get to do that. It’s not financially a good idea, but nothing in the music business is these days. It’s still hard to get people to actually buy the cd’s, when they can find it for free illegally online. I get my expenses covered for the cd production and all that, and there is no budget for any promotion, so I have to count on the few hardcore supports and live gigs to put food on our table. But for now, we are having fun and we got what we need.

AlanTheWild: Will you sign to any label in the near future?
Claus Larsen: I really can’t say. For now I plan to self-release and do collaborations like I did with Black Rain (editor's note: Black Rain released the Sex Dwarf EP,  the 20th anniversary edition of the Yes I'm Limited  and the ÆBM vinyl). And for now I really love the direct connection with the buyers.

AlanTheWild: You have performed in 2010 in Hungary as Leaether Strip. What was that experience? Any pleasant memories? Or bad ones… ?
Claus Larsen: It was unforgettable, and we have been hoping to come back ever since, and finally we are in just a few days. That show was for us one of the best concerts we’ve played. Everyone we met there 2 years ago was so kind and helpful, and the only bad thing I can think of is that the visit was too short. So we are very grateful that the Black Head gang invited us to play as Klutæ this time, and we will give everything we’ve got so we can get Leæther Strip down there again , the sooner the better.
It was love at first sight when we came to Budapest, and we can’t wait until it’s Friday.

AlanTheWild: This weekend You will perform as  Klutæ , a part of the Industrial Booom – Reboot festival. What can we expect from You?
Claus Larsen: 50 minutes of non-stop harshness, sweat and electro. We have a month rest after the Budapest gig, and I’m sure we will need it. I am sure that we and the Budapest audience ( which all bands I know who have ever played there love ) will have a party. And what a line-up, if I weren’t playing there I would travel there for this festival for sure.

AlanTheWild: Are the Klutæ shows very different from  Leæther Strip  concert, or do You acting/singing on the stage just the same?
Claus Larsen: I always try to deliver as much power as I can with both bands, but if you look a little closer you might find a bit more “Punk” and a pinch of humor in the Klutæ performance. I laugh a lot more on stage while performing as Klutæ than with Leæther Strip too, but that might have something to do with the song topics. Some songs in a Leæther Strip set can still make me cry a little when I’m performing.

AlanTheWild: Any nice surprise for us like the No Disco (editor's note: Depeche Mode cover) premiere in 2010?

Claus Larsen: Cant tell you my friend . Then it wouldn’t be a surprise would it?

AlanTheWild: Will You perform some LS songs too?
Claus Larsen: Since I don’t get to perform for 90 minutes, I want to focus on Klutæ, since it’s the first show in Hungary. I have “only” one Strip song in the set, which has been Klutæ’ified. It’s a festival so I am happy with the 50 minutes.

AlanTheWild: Kurt now is Your partner on the stage too. That was your decision? You pressed him to make this step?
Claus Larsen: Nope, that was all him. I just said that I would love to have him come help me up there on the stage, mainly because I wanted to show him how great it is to be there to feel all that energy and love from the audience. Also because he deserves the attention. Kurt….No Leæther Strip or Klutæ. And he’s learning new stuff each time and His support there in the background just makes the whole experience so much better, and now he knows what I’ve been talking about, and we can share that. I’m very proud of him.

AlanTheWild: Is Kurt like Alan Wilder (keyboard master, playing anything what need) or Andy Fletcher (clapping and playing simple bassline – Sorry Kurt… :) )?
Claus Larsen: haha :) Now Kurt will kick your ass next Friday! Kurt’s job is mainly to watch over the Sequencer, changing sounds and adding sound effects/samples and some melody lines. He’s doing what I did when I moved behind the Keys during the shows I did alone before Kurt joined me.

AlanTheWild: What are Your plan for this year?
Claus Larsen: I am taking a little break from composing at the moment. I really felt I needed it, and it’s always good to take a break once in a while. I’m still working on “Serenade for the dead II”, but I am thinking about recording an EP with some good old harsh Leæther Strip on it, since the last album was so melodic and melancholic, I think we need a little kick in the balls before I release “Serenade…II” and it will also hopefully help finance the album. Other than that we have some more concerts to play, and we hope for still more shows. We are having so much fun on our trips and there is plenty of room for more. We would really like to play more in eastern and south Europe too and hope for some South American shows too. But we’ll play anywhere they want us…anytime.

Vallomás 2.: Pál Utcai Fiúk



Forrás: http://palutcaifiuk.frissnet.hu/

Az első vallomással ellentétben a mostani beismerésnél, a sötét zenéktől mogorva lelkemet a szégyenérzet szikrája sem világítja meg, mivel a Pál Utcai Fiúk zenéje életem fontos - és teljes mértékben vállalható - időszakára emlékeztet.
A 80-as évek végére már eldőlt, hogy a populáris zene - bár mindent eszközt bevetett ellenem - nem tud megszerezni magának. Sokféle zenét hallgattam ekkor, illetve - így pontos - a Depeche Mode mellett sokféle zenét. A régi, "klasszikusnak" mondható magyar alternatív zenekarok (A. E. Bizottság, Európa Kiadó, Trabant stb.) is ott figyeltek a kazettáimon, de hagyományos, rockzenei alapokon nyugvó zenék már nem tudtak igazán lefoglalni. Egy kivétel volt: a Pál Utcai Fiúk.

Ha még 2-3 alternatív rock területen mozgó együttes hasonló hatással lett volna rám, akkor lehet hogy most nem az elektronikus zenék bűvöletében élek.

Elcsépelt fordulat azt mondani, írni, hogy ha máshová születnek, akkor a PUF nemzetközi karriert futhatott volna be, de hiszem hogy ez így van. A tengertúlon a történetük sikertörténet lehetett volna, az ott megszokott ívet bejárva: a szülői ház garázsától a stadionok színpadáig.

Ezzel szemben az ő történetük a szigetszentmiklósi garázssortól indulva a Budapest Sportcsarnokig vezetett.

A Pál Utcai Fiúk megítélést, sikerét mi sem mutatja jobban, hogy rajongóik között alternatív rockerek, "bölcsészkaros" blues/jazz "szakértők", Módosok, gruftik is előfordultak.
Kevés magyar zenekarnak volt (van) önálló művészeti koncepciója, nekik volt (van). Sok magyar együttesnek volt (van) profi menedzsmentje, nekik nem volt. Pedig ha lett volna...

Vallomás 1.: Madonna - Frozen

20 évvel ezelőtt vérig sértődtem volna, ha valaki azt feltételezte volna rólam, hogy Depeche Mode-on kívül bármi mást is hallgatok. 10 évvel ezelőtt 3 órás előadásban cáfoltam annak a személynek a téves állítását, aki meg akart arról győzni, hogy a rock/pop/disco/techno/akármi stílusban is vannak kiváló alkotások.
Most jött el az ideje annak, hogy bevalljak valamit...
Vannak olyan dalok melyek nem tartoznak az alternatív elektronika birodalmába és mégis tetszenek...
Lehet, hogy öregszem?!
Ebben a sorozatban folyamatos vallomásokban tárom fel "bűneimet".
Madonna Frozen dala, csak első olvasatra szennyezheti be ipari gépolajtól fénylő lelkemet, mivel valójában zeneileg erőteljes alternatív jelleggel bír, vizualitásban pedig egyértelműen "dark" a dalhoz kapcsolódó klip.

Ha pedig hozzávesszük, hogy a kislemez munkálataiban az a William Orbit is részt vett, aki a Nitzer Ebb, Depeche Mode kapcsán jogosan került a látóterembe korábban, akkor bűnöm lassan elenyészővé csökken.
Ami tény: Madonna egyik legsikeresebb dala olyan építőelemeket vegyít - ambient alapok vonósokkal kiegészítve, közel-keleti ütősszekció, finom elektronika -, melyek eredményeképpen új szakasz kezdődött el karrierjében. Még az én ingerküszöbömet is átlépte ezzel a dalával... Ami nagyon nagy szó...

Nostromo 7 - Nostrophil Remixes

A Nostromo 7-től korábban 1-2 dalt ismertem, így a Nostrophil Remixes az első kiadvány amit - az Electro Arc kiadó jóvoltából - teljes egészében végig tudtam hallgatni ettől a projektről.
Furcsa helyzetet jelent ez, hiszen az eredeti nagylemez ismerete nélkül írok véleményt egy olyan remixkiadványról, mely a Cinemind albumról tartalmaz újraértelmezéseket, felkért előadók által elkészített remixeket.
Olyan ez, mintha egy színdarabról/filmről úgy írnék kritikát, hogy az alapját jelentő könyvet nem olvastam volna... Hát lássuk mi lesz ebből!
Az album a Melt Away Noonatac remixével indul melynek bevezetője nekem a Violet Arcana ambientjére emlékeztetett, a belépő női vokál és a dal további része azonban az energikusabb elektronika felé terelődött. A Silence Henry' Spring és S.G.Z. New Dawn remixe egyszerre idéz retro jellegű analóg hangzást és IDM hatásokat. Előbbi az egyik kedvencem, a vokál, a refrén a sötétebb hangulat fátylát húzza rá az egyébként könnyedebben "emészthető" zenei alapokra. Újabb stílusok jelennek meg, az Alone Industrial Wave Studio LV426 Mix az újabb, jelenleg trendi - trance-esebb elemekkel ötvözött - electro-pop jellemzőit mutatja. A Second Face Tripes remixe olyan szinti-pop, ami akár az újabb Depeche Mode albumok kedvelőinek is minden gond nélkül befogadható. A First Aid 4 Soul által megálmodott Blind Hate a rafináltan modulált, torzított vokálrészek mellett tempóváltásokkal megfűszerezett verzióval szinte fevezeti a remixalbum egyik "legsötétebb" hangulatú, nekem kicsit a Mentallo And The Fixer splatter-industrialját idéző Kozmo 2065 Vespiary remixét. A Longing 2 Minor's Soul In Fire mix, kicsit olyan mintha részben Ben Lukas Boysen (Hecq) vetette volna alá szokásos radikális kezelésének: szétesett motívumok, mégis egységgé állnak össze a struktúrák.

Újra a Melt Away következik, ezúttal Nameless City által remixelve. Ez a verzió határozottabb electro-pop jelleggel rendelkezik, talán kevés meglepő momentumot okoz, de ez nem is feltétlenül baj. A Relief instrumentális Impurfekt verziója hasonlóan kevés váratlan húzással áll elő elő: a dal első felében a zongora és vonósok dominálnak, később kicsit erősödik a lounge, easy listening hatás. "Saját jogú" remixként került a lemezre a Longing N7 Eternal Denial Mix, melynél már nem tudom visszatartani a - régóta bennem motoszkáló - összehasonlítást, párhuzamot mellyel persze azért óvatosan bánnék: a Nostromo 7 hasonló hangulatú érzéseket kelt bennem, mint a Recoil, nem dalok ezek valójában, hanem történetek, melyek néha a dallamok, harmóniák, vokál révén, néha pedig a zörejek, a disszonancia révén kerülnek elmondásra.
Az Alone PL Sound Design Someone Mix újra az ambient, kicsit elszállós, meditálós álomvilágába terel minket. A "zárótétel" meghallgatásakor először meglepődtem. A Servo.Hatred által megálmodott Second Face hallgatása közben, hiszen kihasználva a vokál "lágyságát" a remix első fele szinte angyali jóságot sugároz. De aztán - ha rövid időre is - a megjelenik a dark electro, aggrotech durvasága: így a világ egyensúlya is helyreáll - szerencsére!

A Nostrophil Remixes legnagyobb érdemes, hogy egyértelműen felkeltette a figyelmemet, kiváncsi lettem a Cinemind albumra és a Nostromo 7 további munkásságát is igyekszem nyomon követni. Ennél nagyobb elismerés szerintem nem kell egy remixalbumnak!
Így nincs más hátra mint meghallgatni, megvásárolni nemcsak a Nostrophil Remixes albumot, de a Cinemind nagylemezt is!

Az Nostrophil Remixes album tehát az alternatív elektronika csendesebb vizein hajózik. Van amikor a Deleriumra emlékeztető tempósabb ambient, női vokállal lágyított partjai felé veszi az irányt, amit néha a populárisabb electro, szinti-pop szellői módosítanak; vagy éppen egy közelgő vihar előszelét jelentő, tört ritmusok által keltett hullámok dobálják meg egy kicsit hajónkat.

ATWEMRS: 7

Alfa Matrix: re:covered vol. 2

Az Alfa Matrix kiadó bejelentette a  Depeche Mode tribute második részét. Az időzítés minden bizonnyal nem véletlen, hiszen a "hivatalos" remix album is hamarosan megjelenik, így annak az oldalvizén helyezi el kiadványát Séba Dolimont kiadója.
Több érdekesség is található az dupla lemezes kiadványom!
A Gaytron (Plastic Noise Experience side-projekt) nevének megjelenésére felkaphatjuk a fejünket, és azt találgathatjuk, hogy ez azt jelenti-e vajon, hogy Claus Kruse újabb projektje csatlakozott az Alfa Matrix-hoz. Számunkra azért (is) lehet érdekes még, mert a lemezen megtalálható a Leaether Strip féle Nodisco, melynek az ősbemutatója a tavaly októberi koncerten volt hazánkban.
Aki vásárlás előtt szeretne felkészülni, az itt bele is tud hallgatni a dalokba!

A lemez promóciója, megjelenése körül csapkodnak az indulatok, illetve azt sem nevezhetjük elegáns lépésnek, hogy az első résznél már "belengetett" bónuszlemez most is részét képzi az ajánlatnak.
Ettől függetlenül DM rajongóknak kötelező az album, további érdekes lehet azért is, mert szinte teljes - bár közvetett - áttekintést nyújt a belga kiadó előadóinak stílusáról.

And One - Tanzomat

Ahogy azt korábban már írtam, az And One bemutatkozó lemezével már elérte, hogy örökre a kedvencem lesz, bármit is tesznek a továbbiakban. Az And One-t azonban kb. a Pimmelmann óta nem lehet teljesen komolyan venni. Az aktuális album - Tanzomat - esetében is felmerülnek bennünk kérdések. Véletlenül hallunk ismerős dallamokat egyes dalokban (Just Can' Get Enough a Dancing In the Factory-ban, Masterhit a Electrocution-ben, Satellite az Angel Eyes-ban)? Arcátlan lopások ezek, vagy kreatív tisztelgések a példaképek előtt?
Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy Steve Naghavi tehetségéhez mért lehetőségeit korántsem használja ki teljes mértékben. Olyan ez, mintha egy szobrász megalkotná pályafutása elején egy mesterművet, de utána már csak nagyon jó minőségű, de tucatárunak minősíthető piaci bóvlit készítene.

Az egy dolog, hogy a nagy elődök - pl. Depeche Mode, Front 242 - hangjait újrahasznosítva hallhatjuk az albumon, de az And One, saját mozgási területét is egyre jobban beszűkíti. Ha az aktuális album dalait "összekeverem" mondjuk az előző 2-3 album track-jeivel, akkor gond nélkül ki tudok választani véletlenszerűen 12 dalt, úgy hogy gond nélkül összeálljon egy "új" And One nagylemez.
Persze igazságtalan lennék, ha az eddig leírtak alapján azt mondanám, hogy csapnivaló a Tanzomat lemez. Nem ezt állítom! Mindössze annyi a problémám, hogy Steve Naghavi a biztonságra törekszik és a saját maga által meghatározott body-pop területről évek óta nem merészkedik ki. Pl. a Save The Hate és a Shining Star a tempósabb dalok közé tartozik, de olyan mintha már hallottuk volna őket évekkel korábban valamelyik And One lemezen. A korábban már említett Electrocution például nekem kifejezetten tetszik, még a F242 nyúlással együtt is...

"Persze" botrányok azért így is vannak: "eltűnés" Moszkvában, új kiadó keresése.
A bónuszlemez tartalma egyébként azt is megerősíti, hogy az And One koncerteken nyújtott teljesítménye - vagy inkább Steve vokálja... - sajnos elmarad a stúdiófelvételektől...

Hitetlenül nehéz objektíven értékelnem ezt a lemezt... Nem igaz, hogy ez egy rossz lemez! Az általam elvártakhoz képest tartom közepes teljesítménynek... Nem az And One-ra haragszom, hanem ÉRTÜK!
ATWEMRS: 6

First Aid 4 Souls - Deathstep

Gazdag István (Vacuum) projektje esetében elcsépelt és egyben megkésett előrejelzés lenne azt írni, mondani, hogy: a nemzetközi siker kapujában áll az együttes. A First Aid 4 Souls ugyanis túl van már azon a ponton, amikor mindössze egy hazai, szűk réteg számára ismert. Az Electro Arc kiadó válogatáslemezein, majd a legendás Some Bizarre kiadó Double Albumon történő megjelenés, fantasztikus Photographic remix, illetve a My Favourite Pain bemutatkozó album megjelenése 2008-ban. Ezek mind olyan lépések melyből pontosan látszik, hogy egy tudatosan felépített és gondosan kivitelezett karrier szem- és fültanúi lehetünk A nemzetközi figyelem kereszttüzében tehát már évek óta ott található ez a magyar projekt.
Elég például csak arra utalnom, hogy legutóbb a Side-Line "hasábjain", egy Spotify-ról szóló cikk keretében Jer White - a Spotify-jal foglalkozó blog szerkesztője - lelkendezett a First Aid 4 Souls albumairól.
Az Electro Arc kiadó gondozásban megjelent Deathstep album  már a világ - és az internet - különböző pontjain kapott frenetikus értékeléseket.

A 2011-ben megjelent album hihetetlen rafináltan csapja be az embert. Az előzetes anyagok, korábbi kritikák, promóciós információk alapján fel voltam készülve, hogy különböző elektronikus stílusok, területek "egybegyúrására" számíthatok. Így arra készültem, hogy majd sajnálkozok, hogy kevés a "régi", hagyományos alternatív elektronika és eluralkodott a trendi techno-s hangzás. Ezt a támadási pozíciót már az első végighallgatás után elvesztettem...
A Deathstep albumin ugyanis valóban megjelenik az IDM, electro (Soulscape, No Mercy), EBM, industrial, a gitárosabb témák, noise (The End Of Culture) sőt még a TBM (Sekuhara)  hatása is, de ez olyan módon kerül tálalásra, hogy nem lehet rajta fogás találni. Változatosak a dalok, néha még adott track-en belül is érdekes, meglepő váltásokra kerül sor (pl. Notes From Underground), így a hallgató figyelme egy percre sem lanyhul.

Minden összetevő ízlésesen van tálalva, legalábbis nekem megfelelő arányban. A gitár nem öncélú 5 perces szólókban jelenik meg, hanem darálós riffjeivel alapot ad az elektronikának (pl. Agony). A vokáloknál használt effektek változatosak, kifejezetten a vokáleffektek változtatása biztosítja a hozzáadott "értéket".
A több énekes, vokalista alkalmazása is minden bizonnyal hozzájárul ahhoz, hogy az album dalai egy percig sem unalmasak, hiszen nem tudhatjuk, hogy adott dal után milyen hangulattal találkozunk. Egyértelműen sötét hangulattal persze, de - az album vészjósló címével szemben - ez nyomasztó hangulat nem az unalomig ismert zenei klisékben segítségével jelenik meg.

Persze a projektre gyakorolt hatások néhol felismerhetőek (pl. "újabbkori" Skinny Puppy), de ezek egyszer sem sértő és bárdolatlan másolásban jelennek meg.
Az album hihetetlenül jól szól, bámulatosan ki van egyensúlyozva. Én mint laikus zenehallgató nem tudom, hogy ez minek köszönhető (mixelés?, masterelés?), de minden hallható, minden a helyén van, így nem egy alaktalan masszaként jelennek meg hangok.
Van egy nagyon súlyos "mellékhatása" ennek az albumnak: minden egyes meghallgatás után másik 2-3 dal lesz az amire "visszateker" a gyanútlan hallgató, mert megtetszett neki... ezt garantálom!


Az album minden dalán, minden másodpercén érzékelhető, hallható, hogy maximális odafigyeléssel, alázattal, szakmai hitelességgel készült. Nem akarok túlzásokba esni, de a Deathstep az idei évben eddig megjelent - és általam ismert - lemezek közül kétségtelenül kiemelkedik!
ATWEMRS: 8

De/Vision - Popgefahr

 A februári koncert után döntöttem el, hogy meg kell hallgatnom a De/Vision aktuális, utolsó albumát, mivel számomra meglepő módon a koncerten előadott dalok tetszettek...
A gyorsabb tempójú dalok (pl. Flash Of Life, Rage, Plastic Heart) a Szikra Cool Tour House-ban jól illeszkedtek a korábbi kedvenceim közé, és azt kell hogy mondjam ezek a dalok valóban az album alapkövei. Steffen melankolikus hangja jól érvényesül ebben a környezetben.
A lassúbb tételek (pl. What's Love All About, Until The End Of Time) alatt is jócskán vannak érdekes effektek, hangok ezek (is) javítják az album összhatását, de ennek ellenére némi minimalista hatást kelt bennem: lehetne vaskosabb, teltebb a hangzás.
Ami egy kicsit zavaró, hogy több dalban (pl. Rage alapmotívuma, az Until The End Of Time alatt hallható rövid dallam) visszaköszön egy hang, hangzás amit én - egyszerű zenehallgató - nem tudok pontosan definiálni, de olyan mintha Steffen Keth és Thomas Adam az adott hangba "beleszerelmesedett" volna  és lépten-nyomon használták volna.

Egyértelműen a Rage a legjobb dal az albumról, még akkor is ha ebben dominál ez a bizonyos többször is felhasznált hang... Megérdemelte volna ez a dal, hogy ne csak promóciós, hanem normál maxiként is megjelenjen.
Egyébként a videóklip és a Depeche Mode It's No Good (ön)paródiája közötti párhuzam eléggé egyértelmű...
Bár a De/Vision nem tér vissza első - szinti-pop - korszakához, de sokat közelít hozzá. Kicsit talán eltúlzott a hasonlat és a párhuzam, de hangulatában, dalaiban nagyon hasonló érzéseket kelt bennem  a Popgefahr, mint a Depeche Mode utolsó 2-3 nagylemeze, így a DM rajongóknak (is) ajánlom az albumot.
ATWEMRS: 7