A munkamániás Claus Larsen nem lassít, így rengeteg friss zene és információ áll rendelkezésre csak az elmúlt 2-3 hónapból. Ezért érdemes összefoglalni, hogy milyen kiadványok jelentek meg a The Strip Farm studióban folyó munka eredményeképpen.
Még májusban megjelent egy gyűjteményes album, mely az eddigi összes Depeche Mode feldolgozást tartalmazza.
A tavaly kiadott, aktuális Spæctator albumról kimásolt White As Chalk önálló EP-n is megjelent, nem kevesebb mint 10 remix változattal. A közreműködők - többek között - Hocico, People Theatres, Digital Anodyne.
A Klutæ album elérhető limitált, kézzel sorszámozott CD, illetve digitális letöltés formátumban is. Az új album a frissen - John R. Mirlanddal közösen - alapított Laebel kiadó gondozásában jelent meg.
Aki képet szeretne kapni arról, hogy milyen jellegű az album annak segítséget jelenthet az első - The Wire & The Cuffs-hoz készült - videó.
A dal alapján provokatív tartalmú, old-school EBM testzenére számíthatunk.
Június elején pedig megjelent a John R. Mirlanddal közös - Am Tierpark - minimalista szinti-pop projekt aktuális EP-je, We're All The Same címmel.
A végére hagytam a legfontosabbat, 2017. október 6-án Leæther Strip koncert Budapesten!
2010 után újra hazai földön üdvözölhettük a Leæther Strip kötelékében Claus Larsent és Kurt Grünewald Hansent. Ráadásul most teljes műsor várt ránk a Noisy Deafness és a Munkás felvezetésével a Dürer Kertben.
Első fellépőként a Munkás minimalista electroja be- és megmutatta az alternatív elektronika eredetforrását: dühös és kétségbeesett, elitellenes társadalomkritika, a punk gyomorba vágó egyszerűsége hajszálpontosan digitalizálva: jéghideg hangzás amiben minden hang és szó szikeként hasított bele a hallgatóságba vagy éppen pusztuló gyárak vasbetonjából kimeredő rúdacéljaként nyársalta fel a megjelenteket.
Furcsa talán ezt mondani, de az este legsötétebb, leginkább nyomasztó hangulatú perceit köszönhettük Thamásnak. A Kliniket, Suicide-ot megidéző, totális kilátástalanságba taszító koncert után szinte biztos, hogy mindenki megtalálhatta saját életében, sorsában azt pozitívumot, azt a minimális esélyt amit érdemes megragadnia.
Hiteles előadás volt, egy hiteles előadótól!
A Noisy Deafness következett dallamosabb, táncolhatóbb elektronikájával. EBM ötvöződött future-pop szintetizátor riffekkel. Fémes effektek, szinti-pop dallamokkal. A Comfort című dalra már korábban felfigyeltem, így kifejezetten örültem, hogy ez is elhangzott a színpadon!
Mindenkinek ajánlom ezt a dalt, mert a menetelős 4/4-ben felcsendülő ipari hangok, majd a megjelenő dallam egy igazán lendületes eredményt hoz létre, amit egy kicsit visszatekintős de a fiatalabbaknak is befogadható. Az előadót arra biztatnám - ha egyáltalán számít a véleményem - hogy ezt az utat folytassa! Én mindenesetre megpróbálom követni a projekt sorsát!
Kifejezetten változatosak voltak a zenei alapok: a mérges electro-industrialtól a laza electro-popig. Ha konstruktív kritikát kellene megfogalmaznom, akkor az annyi lenne, hogy a vokál lehetne bátrabb, akár effektek szintjén, akár stílusában. Mondjuk én könnyen beszélek, mert nem nekem kell a színpadon lennem! ;)
A nap főeseménye következett és rögtön az utolsó kislemezről egy igazi old-school EBM döngölés a Dirt! A koncert első fele teljes mértékben a Leæther Strip életmű alapköveire épült.
A Strap Me Down, Adrenalin Rush és társaik a megszokott hangulatot idézték elő, de nekem is meglepő volt, hogy milyen jól "működött" a Don't Tame Your Soul felpörgetett, koncertváltozata! Nem gondoltam volna, hogy az eredeti változatnál lehet jobbat csinálni. Hihetetlen magas volt az energiaszint mind a színpadon, mind pedig az első sorokban. Claus Larsen figyelmeztetése így mindenkinek szólt: Vigyázzunk magunkra, nem vagyunk már tinédzserek!
Az In Your Room szerepe így igazából kettős volt: egyrészt a pihenést biztosította mindenkinek egy kicsit, másrészt felvezette a két ráadás nosztalgikus visszatekintését. A korábbi koncertek programja alapján várható volt, hogy több feldolgozás is előadásra kerül. Aggódtam, hogy milyen leszek ezek fogadtatása, de teljes mértékben illeszkedett a koncert hangulatába és az aktív közönség is jól fogadta fiatalkoruk nagy slágereit kicsit másképpen.
A 2013-ban elkészített demo után a kaiserslauterni duó az Electro Arc kiadónál talált otthonra, mely idén piacra is dobta a Shift To Evil albumot.
Az old-school, anhalt EBM-et választó előadók kemény fába vágják a fejszéjüket, amikor meggyőző, egyedi, figyelmet felkeltő anyagot akarnak létrehozni. Ugyanis ez csak akkor sikerül, ha a műfaji sablonok, alapelemek mellett sikerül némi egyedi "fűszerezést" is a dalokba csempészni.
Kapásból az első dalok - Headcrash, Time To Destroy - ennek tökéletesen megfelelnek: jól eltalált effektek, sötét hangulat, hideg hangzás. Ezek - szerencsére - nem tisztán EBM stílusúak, több más hatás vegyül a dalok szerkezetébe, hangzásába.
Az Akalotz akkor működik jók, amikor nem akar DAF, vagy Der Prager Handgriff lenni. Amikor ugyanis a műfaji határokon belül akar maradni, akkor kicsit egysíkúvá válik a dolog.
Ilyen pillanatnak számít például a Body Crushed Bones, Shift To Evil melyek ennek ellenére egy old-school EBM bulin, fesztiválon minden bizonnyal felpörgetik, mozgásra ösztökélik a közönséget.
A vokál kapcsán van még hiányérzetem... Ez a fajta testzene, akkor működik jól, amikor az arcomba ordítja a vezényszavakat, a rövid, de ütős üzeneteket. Pont az adja ennek a zenének az energiáját, hogy az egyszerű dal és ritmusképleteket egy erőteljes vokál dobja fel. Az Akalotz esetében keveslem a kraftot (pl. Where Are You From): dominánsabb vokál sokat dobna az összes dal - és a hallgatók - energiaszintjén.
A pozitív jellemzők közé kell még azt sorolnom, hogy némi 90-es évekbeli minimal electro is keveredik megfelelő dózisba pl. a Blood Pressure, Bounce Effect esetében.
A nagylemez bónuszainak tekinthető - az Invasion Of Female Logic és SadoSato által elkövetett - két remix nagyon jó lezárása az albumnak: mindkét verzió bátran "kivonja" az anhalt EBM mozgásteréből az eredeti kompozíciókat és bátran, játékosan dolgozzák át azokat.
Érdemes esélyt adni ennek az anyagnak és többször meghallgatni: első hallgatásra egysíkúnak tűnhet, de valójában több alternatív elektronikus zenei műfajból érkező hatás fűszerezi az anhalt EBM alapokat. Mindenképpen figyelemre méltó bemutatkozó anyag!
A Funker Vogt úgy néz ki új "otthonra" talált, hiszen a Hard Way maxi után a Companion In Crime album is az Out Of Line kiadásában jelent meg.
Rögtön három formátumban:
- normál, 1 CD-s album
- 2CD-s változat
- sorszámozott, limitált, fadobozban szervírozott kiadás
Szkeptikus volt a hozzáállásom mielőtt még hozzáláttam volna a meghallgatáshoz, mert az elmúlt években megfáradt projekt benyomását keltette bennem a Funker Vogt. Aztán az első néhány dal után az fogalmazódott meg bennem, hogy Gerrit Thomas már nem tudja szétválasztani számtalan korábbi projektjét (Ravenous, Fictional, Gecko Sector, Fusspils 11), mivel olyan, mintha ezek mind keverednének az albumon.
Először ezt az észrevételt negatív véleményem alátámasztásához kívántam volna felhasználni, de aztán egyre inkább az az érzés hatalmasodott el rajtam, hogy ez semmiképpen sem hátrányos dolog!
Van itt középtempós, lassú electro - Religion,Gott Noch Nicht, Our Life - amiben keveredik a Funker Vogt militáns, menetelős védjegye a dallamos elektronikával. A Six Feet Under és a Kill On Command és a második CD-n található Salvation egy az egyben olyanok mintha egy Ravenous dalok lennének, de más daloknál is lehet érezni ilyen "rezonanciát". Talán azért alakul az ez érzet, mert a korábbi albumokkal szemben most itt több - részben vagy egészben - német nyelvű vokál van.
Az elmúlt időszak Funker Vogt-os hangzását legjobban a W.o.t.W. képviseli - bármelyik korábbi nagylemezre elhelyezhető lenne -, ennek köszönhetően nem is tartozik az album legemlékezetesebb pillanatai közé. Hasonló a The Firm is: a gyors tempójú, egyszerű - és ismerős - dallamú részeket, lassúbb betétek kötik össze.
A Kapitulation refrénjére azonnal a Fusspils 11 ugrott be, még akkor is ha nem annyira torzított a vokál mint eme korai - eredetileg komolytalannak szánt - side-projektben.
Az old-school EBM kedvelőinek is tetszeni fog az album, mivel több olyan dal is található a nagylemez - Columbine, a gyors Mein Weg, a Kapitulation (ez az egyik kedvencem az albumról!), az nyers ipari hangzású Kampf den Maschinen -, amely visszanyúl a műfaj - és a zenekar - alapjaihoz, néha némi friss hatásokat (picurka dubstep) is alkalmazva.
A Rammstein-t (is) idéző Revolution is a jobb és ötletesebb dalok közé tartozik, még akkor is, ha szerkezetében, felépítésében egyszerű.
A Brüder pedig tökéletes lezárása az albumnak: lassú ballada, vontatott dallammal, jól eltalált hangokkal ellátott zenei alapon, fenyegető vokál.
A limitált kiadáson található 3 dal és 3 remix tovább erősíti a pozitív érveket.
Régi, megszokott hangzás, több projekt hatásával ötvözve, de friss ötleteket becsempészve. Az eredmény: egy ígéretes újrakezdés, folytatás alapját hozta létre a Funker Vogt. ATWEMRS: 7
A Jäger 90 és az Electro Arc kiadó a 2013-as Familientreffen fesztivál látogatóinak egy 299 példányra limitált kiadvánnyal kedveskedett.
A Wir Bitten zum Tanz EP nyolc dala rövid (3 percnél egyik tétel sem hosszabb), intenzív menetelésben részesíti a hallgatót. A gond azonban az, hogy nincs semmi váratlan a lemezen: DAF-ra emlékeztető Der Mussolini variánsok (pl. Eure Mütter Sind Väter) követik egymást.
Az Ich Komm zu Dir a példa arra, hogy a vokál esetleges változtatásával - az anhalt EBM műfaji kötöttségein belül (pl. sorismétléseken alapuló dalszöveg) - is lehet valami egyedit vinni a sablonos dalokba.
Korábbi véleményemet nagyrészt továbbra is tartom: nagyon szűk sávban mozgó zenei projektről van szó, így 2-3 dal után olyan érzésünk van, hogy már mindent hallottunk tőlük.
De az is lehet, hogy itt is az a furcsa jelenség szem fültanúi vagyunk: miszerint élőben jobban működik a dolog. Nagyon közepes és - nagyon-nagyon - old-school anyag. ATWEMRS: 5
Az egyik legnehezebb döntést kellett meghoznunk... Idén is WGT és egy 50 perces fesztiválfellépés keretében lessük meg Claus Larsent, vagy Prága és egy kétórás teljes koncerten tombolunk a Leæther Strip-re.
Ez utóbbi mellett döntöttünk.
A szombati koncert alkalmat adott egy prágai hosszú hétvégére is, így már pénteken a városba érkeztünk.
A koncert helyszínét - Chapeau Rouge - gyorsan felderítettük, hogy ne okozzon gondot a gyors megközelítés. A képek alapján tudtuk, hogy egy nagyon kicsi klubról van szó, de a valóság így is meglepő volt.
Az első fellépő a szlovák Terminal State volt és mindenféle külsőség nélkül - hacsak a C.C.C.P feliratú sarló-kalapácsos pólót nem tekintjük annak - kezdtek hozzá koncertjükhöz.
A Tactical Neural Implant környéki Front Line Assemby, korai Decoded Feedback lehet a viszonyítási alap: kemény cyber-electro. A színpad előtti terület ekkor még szellős, kisebb mozgást vált ki csak a szlovák duó produkciója, de ez csak az első fellépő hálátlan szerepe miatt van, mivel a Terminal State rövid koncertmenete nagyon jól van felépítve. Az ambient hatásokkal történő kezdés után egyre keményebb, lendületesebb dalok jönnek, valamint a torzított vokál is megjelenik. A projekttel korábban csak egy-két válogatás albumon történő részvétel kapcsán találkoztam, de a koncertjük számomra annyira meggyőző volt, hogy azonnal meg is vásároltuk a friss anyagukat: a duplalemezes Illegal Space Activity-t.
A hazai pályán induló Depressive Disorder következik, akik dobbal, gitárral kiegészülve töményebb hangzást produkálnak.
Az énekes - Patrik Lev - és társai nagyobb dinamikával töltik meg a kicsiny színpadot, erőteljes riffek fekszenek rá az elektronikára, pont olyan mennyiségben, mértékben, ami számomra is elfogadható, a hangulat is egyre "fokozódik".
Közép és gyors tempójú dalok gondoskodnak erről, egyre erőteljesebb a mozgás a közönség soraiban.
Továbbra is jelen van az old-school, de a csehek crossover electro irányába tolják el az est zenei nyomvonalát. A vokál kevésbé torzított, így a dalok egy karakteresebb énekhanggal együtt kerülnek előadásra.
Azt gondoltuk ekkor, hogy már többen nem férnek be a klub pincehelyiségébe, de tévedtünk... Egy sarokba rendeződünk kb. 4-5 méterre a színpadtól, de előttünk egyre csak tömörödik a fekete sereg. Néhány perce átállás volt csak és kezdődött is az este fő eseménye!
A Leæther Strip koncertje a Coming Up For Air új verziójával indul, ami telitalálat. Lassan felépülő dal, mely tökéletesen felkészíti hallgatóságot a következő 2 óra tombolására. Amire nem is kell olyan sokát várni: az új kedvencre - Kiss My Deutschland - már beindul a pogó, ami csak tovább fokozódik a Nosecandy, I Am Your Conscience alatt. Pedig a java még csak ezután következik!
A koncert közepe gyémánt keménységű: Strap Me Down, Adrenalin Rush, Japanese Bodies.
A technika sajnos nem volt tökéletes, hol a basszus szállt el, hol a magas tartomány hiányzott, aztán a Japanese Bodies alatt már sikerült a helyi erőknek megoldani a problémát.
A Leæther Strip 25 éves fennállást ünneplő koncertsorozatnak megfelelően a hangsúlyt a karrier első felére eső albumok kaptak, de minden bizonnyal lehetett volna még sorolni hiányzó, kedvenc dalokat.
Még egyszer felpörög a hangulat a koncert végén, de a ráadás igazán már csak levezetés. Fura ezt mondani - de talán megengedhető a kritika a részemről - de nem a Soft Cell feldolgozás, valamint a Zyklon B, Hate Me páros volt a koncert hangulati csúcspontja. Mondjuk az is tény, hogy nem könnyű a koncert közepén átélt tombolás után újra felpörgetni a közönséget. Sok élménnyel gazdagodtunk, ezek közül az egyik legfontosabb, hogy az old-school elektronika is lehet sokszínű, változatos és szórakoztató. Nagyobb helyszínt érdemelt volna az esemény és biztos vagyok benne, hogy a teltház biztosított lett volna egy háromszor, négyszer nagyobb hely esetében is.
Old-school EBM is not dead! Elcsépelt bevezető, de most talán több szempontból is alkalmazható. Az Orange Sector egyrészt a stílus egyik nagy öregjének számít, másrészt úgy néz ki, hogy a klasszikus EBM, az igazi "test-zene" néhány éve tartó reneszánsza nem akar lecsendesedni. Szerencsére...
Az Infacted Recordings-nál második aranykorát élő német duó egy 333 példányra limitált EP-vel vezeti fel a hamarosan érkező új albumát (Vorwärts nach Weit) és egyben ünnepli 20 éves fennállását.
A címadó dal - túlzás nélkül mondhatom - méltó társa lehet az Orange Sector korábbi sikeres dalainak, klasszikusainak (Für Immer, Kalt Wie Stahl). A nyers, borízű német nyelvű vokál minimalista zenei alapokra épül, amit az első refrénnél felbukkanó szintén egyszerű dallam hihetetlenül felpezsdít. A házon belül - Martin Bodewell - által készített verzió ezt a dallamot helyezi előtérbe, de alapvetően egy Extended Version-nek tekinthetjük ezt a remixet: tökéletes!
A Der Maschinist további verziói is kellemes meglepetést tartogatnak!
Az Aminista remix például egy gyors, keményebb verziójával az industrial hatást erősíti, míg az AD:Key az EBM és a dallamosabb electro ötvözését végzi remekül.
A Freqeunzangriff egy "szabványos" Orange Sector "iparosmunka", B-oldalnak megfelelő, de semmit több. Ezzel szemben a második B-oldalnak is tekinthető Touch két verziója az Orange Sector szinti-poppal átitatott korszakába vezet vissza. A dal a skót Secession 1984-es szerzeményének feldolgozása, Darrin Huss vendégvokáljával. Az EP tartalmaz egy kicsit feszesebb Orange Sector és egy lágyabb Psyche verziót is.
Három korábbi dal (Krieg und Frieden, Arbeit ist Not, Die Zukunft) 2012-es újraértelmezése, illetve remixe teljesíti ki a már-már album terjedelmű középlemezt. Változatos verziók ezek, néha a minimalista electro, néha pedig a ma trendibb aggrotech felé húzzák el az eredeti kompozíciókat.
A címadó dal telitalálat, újabb Orange Sector "sláger" született. Az EP bebizonyítja, hogy az old-school EBM nem feltétlenül kell hogy önismétlő sablonokba fulladjon. ATWEMRS: 8
HASS – mi lesz itt?!
-
Hass címmel érkezik az Endzustand új klipje három napon belül, a kis
felvezető alapján SO MUCH FUN. Nem gondolhatják komolyan: Szept. 11-én
album, újonc cs...
