Combichrist

Nagyon különleges a kapcsolatom a Combichrist-tal. A különleges kapcsolat egyrészt annak köszönhető, mert talán ez a legelső olyan zenei projekt, melyet a születésétől kezdve, a lassú - de biztos - felkapaszkodáson át a széles(ebb) nyilvánosság előtt elért sikerekig figyelemmel kísérhettem. Másrészt - és ez talán az előzőből következik - az arany középutat képviselem az együtteshez történő viszonyulásban: nem vagyok fanatikus rajongója, de az ellentábor - gyakran jól érzékelhető - kritikáival sem tudok minden esetben azonosulni.
Andy LaPlegua alapvetően az Icon Of Coil együttessel már a 2000-es évek elején berobbant az alternatív elektronikus zenei színtérre és még javában működött a norvég future-pop csapat amikor 2003-ban megjelent a The Joy Of Gunz album az Out Of Line kiadónál.

A bemutatkozó nagylemez egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy Andy valami teljesen mást csináljon, mint ami az Icon Of Coil-t addig jellemezte. Ennek következtében a Combichrist első lépéseit a rhytmic és power noise vezeti, egyértelműen keményebb a hangzás, nincs electro ballada, EBM-re visszakacsintó future-pop. Nem állítom, hogy az újabb Combichrist lemezeken nem lehet megtalálni a The Joy Of The Gunz egyes jellemzőit, de az tény, hogy az újabban csatlakozott rajongók nehezen fogadják, fogadhatják be az első lemezt. Érdekes módon ez annak (is) köszönhető, hogy bár ekkor még teljes mértékben szóló-projektről beszélünk, ennek ellenére a Combichrist ekkor még nem pusztán Andy LaPlegua-ról szólt, szemben a jelenlegi helyzettel...

2003 őszén megjelent még egy speciális, limitált EP - Kiss The Blade - mely Halloween előtt tisztelgett, mint ünnep és mint kultfilm, zeneileg pedig a bemutatkozó lemez nyomdokain haladt.

A 2004-es Sex, Drogen Und Industrial vezette fel a 2005-ös nagylemezt - Everybody Hates You - másrészt - ami talán fontosabb - átvezette a projektet a Techno Body Music területére. Sőt! A Combichrist-ot tekinthetjük a TBM egyik alapítójának, hiszen This Is TBM címmel megalkották a stílus himnuszát is... Vagy legalábbis a szándék ez lehetett. Visszatérve a második albumra, a noise-ból maradt a nyersebb hangzás, torzítások és effektek alkalmazása, a techno-ból érkeznek a néhány hangból álló szintetizátor riffek. Ehhez jön hozzá a néhány szóból, sorból álló szöveg, egyszerű vokál.

Nem tűnik túl bonyolult receptnek, mégis nehéz igazi sikeres versenytársat mondani ezen a területen. Igazi korszakos "slágerek" születnek: This Shit Will Fuck You Up, Enjoy The Abuse, Happy Fcuking Birthday, Blut Royale, Lying Sack Of S*it, Like To Thank My Buddies és szinte felsoroltam a teljes albumot. Így az első igazi turné sem várat magára, jónéhány fesztiválfellépéssel, mivel a kiadó - Out Of Line - nagyon jól ráérzett, hogy milyen lehetőség van ebben a projektben.

Az album fontos jellemzője, hogy a limitált verzió második CD-jén található dalok a Combichrist elvontabb oldalát mutatják be. Néha noise, néha IDM, kicsi ambient, de semmiképpen sem a tombolós Techno Body Music. Ez a szokás a további albumokon is megmarad: a második - bónusz - lemezen a szelídebb, vagy legalábbis másféle arcát mutatja meg Andy.

What The F**k Is Wrong With You People? - kérdezhette Andy LaPlegua 2007-ban többször is, mert hiába vonultatott fel ez az album is sikeres dalokat, mint az Electrohead, vagy a külön EP-ként is kiadott Get Your Body Beat-et, mely filmzeneként is megjelent. Ennek ellenére, álláspontom szerint színvonalban nem érte el az előző album minőségét. Andy körül folyamatosan változtak a koncerteken és a stúdióban közreműködő zenészek, amire szükség is volt, mert egyre több fellépés szerepelt a programban. Ráadásul érzékelhető volt az igyekezet az alapítótól arra, hogy a színpadon a zene energikus volta még jobban hangsúlyozásra kerüljön. Ehhez pedig dinamika szükséges minden szempontból, így a 2004-2005-ben jellemző egy billentyűs+énekes felállás folyamatosan bővült.

Today We Are All Demons albummal vizualitás is egyre nagyobb hangsúlyt kap, a Get Your Body Beat-nél "bevezetett" cyper-punk, poszt-apokaliptikus tematika lesz az uralkodó. Ennek köszönhetően a Combichrist koncerteken atomtámadást túlélt, mutálódott zenészekkel találkozhatott, találkozhat a közönség. Az együttes - ettől az időszaktó talán már tekinthetjük annak - karrierje legfontosabb eseménye, hogy a Rammstein turné egyes 2009-es és 2010-es szakaszain a Combichrist lett az előzenekar. Az alapesetben industrial metal-ra hangolt közönség remekül fogadta az elektronikus projektet, így a népszerűségi index jótékony emelkedésbe kezdett.

A Making Monsters nagylemez 2010-ben jelent meg, több kislemezzel, EP-vel "támogatva" (Never Surrender, Scarred, illetve Throat Full Of Glass) de itt már hiányzik a limitált verzió bónusz lemeze, illetve van, de jelen esetben egy DVD került társításra, amely 5 dal videóját tartalmazza.
Ezt az albumot tekinthetjük az aktuális albumnak (vajon mikor jön a következő??), ami véleményem szerint az eddigi legjobb Combichrist album (bővebben itt lehet olvasni a kritikát)!
A kiadó nagyon jó érzékkel felismerte, hogy ideje felzárkóztatni a új rajongókat, így Noise Collection Vol. 1 címmel kiadta az első album és "környékén" lévő EP-ket gyűjteményes formában.
A Combichrist sok mindent ötvöz: punk, techno, black metal, EBM, electro, industrial, noise. Ettől lesz egyesek számára érdekes, egyedi, mások pedig ezért tekintenek rá úgy, mint egy zenei újrahasznosító... Én személyesen nem várok filozófiai mélységű dalszövegeket, korszakalkotó zenei megoldásokat tőlük. Ami viszont biztosan garantált: az az energikus, dinamikus előadásmód, lendületes elektronikus zenére. De hogy megalapozott véleménye legyen mindenkinek, ahhoz élőben is látni kell őket!

2012. július 17-én a Negative Art szervezésében az A38-on újra fellép a Combichrist az Aesthetic Perfection társaságában!

Combichrist - Making Monsters

Érdekes koncepciót követ az új Icon Of Coil... hmmm elnézést, az új Combichrist album. A Making Monsters első néhány tétele a rajongók által elvárt Techno Body Music ösvényt követi, (melyet egyébként pont Andy LaPlegua jelenlegi fő projektje szélesít folyamatosan, remélve, hogy egyszer csak a mainstream autópályára tud csatlakozni), de aztán meglepetések következnek.
A fokozatosan kiteljesedő, az album bevezetőjének tekintendő Declamation után azonnal hamisítatlan TBM ritmusok fala között követjük a vér nyomát (Follow The Trail Of Blood), illetve hallgathatjuk az albumról kimásolt maxi dalát (Never Surrender). Eddig még nincs nagy meglepetés, a korábbi albumokról megszokott erőteljes, erőszakos vokál technoid 4/4-re települ rá.
A Throat Of Full Glass azonban már olyan mintha a Icon Of Coil Machines Are Us  lemezéről maradt volna le. Andy énekel, a Techno Body Music kicsit háttérbe vonul és inkább electro jellege lesz a dolognak. Ez az egyik kedvencem a lemezről, és ha minden igaz ez lesz a következő maxi.

A Fuckmachine már újra technósabb jelleget ölt, így a lassú, de a fenyegető Forgotten és a Monster:Murder:Kill dark electro jellege vitathatatlan és üditően hat hogy kicsit megtöri az eddigi lendületet, sablonokat.
A Just Like Me újra IOC hatásokkal operál, "természetesen"  Combichrist-hoz szabott erőteljesebb vokállal és szöveggel.
A Slave To Machine és a Through The These Eyes Of Pain szintén a Machines Are Us albumról maradt le, az előbbinél a refrén talán "keményebb", de van rá esély, hogy a keményebb hangzáshoz szokott Combichrist rajongók skippelik ezeket a szerzeményeket... miközben ezek a dalok - véleményem szerint - újra a lemez egyik jó pillanatait jelentik.
A Reclamation zárótétele előtt a They még egy újabb IOC-kal lágyított TBM-et adagol, de minőségében nem emeli az album színvonalát.

Az album normál kiadás mellett egy limitált, koncert DVD-vel bővített verzióban is megjelent.

Véleményem szerint egy felfrissült hangzású, nagyon bíztató albummal folytatta karrierjét Andy LaPlegua a Combichrist projekt keretében. Remélem hasonló kiadványokkal fog minket megörvendeztetni a továbbiakban is.
ATWEMRS: 7


2011. március 7-én a Negative Art szervezésében az A38-as koncerten személyesen is meg lehet győzödni az új album koncerten történő "működéséről".

Zombie Girl - Back From The Dead

Tegye fel a kezét, aki egy szuszra fel tudja sorolni az Icon of Coil-ból képződött side- és utódprojekteket!
Hmmm? Nincs bátor jelentkező?
Aki esetleg még gyakorolná a mutatványt (nem egy egyszerű dolog) az mindenképpen vegye fel a listára a Renee Cooper-Komor és Sebastian R. Komor által jegyzett Zombie Girlt is.
A képlet egyszerű: a Techno Body Music manapság új divatos hullámain kell egy kicsit vitorlázni, de Client-es vokállal és gyengédebb electro alapokkal kell lágyítani az összképet.
4 eredeti dal és 3 remix alkotja az EP tartalmát, mely a Zombie Girl albumát van hivatva felvezetni a nagyérdeműnek.
A Creepy Crawler egy lazább CombiChrist-os hangzással kezdődik, amit megfelelően lágyít Renee "szavalós" vokálja.

A We Are The Ones úgy kezdődik, mintha egy mászkálós horror game zenei intrója lenne, aztán kibontakozik a dal szerkezete és megállapíthatjuk, hogy sokkal többet most sem kapunk, bár itt a vokál már igazán éneknek nevezhető.
A Bleeder már valóban úgy kezdődik mint egy igazi TBM track. Pumpáló ritmus mely - akár akarod, akár nem - mozgásra ösztönöz, egyszerű technos loop-pal fűszerezve és az eddig megszokott vokállal tálalva. Meg kell vallanom, hogy huzamosabb hallgatás után kicsit már idegesít ez a nyafogósnak tűnő énekhang, de 2-3 dalig simán kibírható!

Az EP slágerének mindenképpen az I Want It nevezhető, hiszen ezt promótálta legjobban a kiadó is, felkerült több válogatáslemezre is.
A zombie, vér, éhség, vágy témaköröket a 4. számra már teljesen körbejártuk, így érdemes csak a ritmusra és mozgásunkra ügyelni ekkor, filozófiai mélységet ne várjunk a szövegtől (se). Partyzás szempontjából mindenképpen telitalálat a dal!
A KMFDM sikeresen csempészi be az általa sikersen propagált rozsdás-durva crossover industrialt a Creepy Crawler alapjaiba/ra, így a kicsit nyersebb hangzást kedvelőinek mindenképpen kedves lehet ez a remix.
Az I Want It arra volt már eleve ítélve, hogy a Soman remixelje. Pörgősebb lett, fokozatosan lépnek be, jelennek meg újabb gyors sávok, kis pihenőkkel tarkítva düböröghet tovább a party!
A We Are The Ones remixe igazi club remix. Kiemelt basszus, erőteljesebb ritmus. A remix nevéhez biggyesztett IOC/Seb kicsit feszültségkeltő lehet a többi Icon Of Coil tag szemében, de rajtuk kívül szerintem ez senkit sem érdekel.

Újabb IOC utód, táncparkettre tervezett girl-power-electro hangzással, szűkre szabott tematikus mozgástérrel.

ATWEMRS: 6

MEGJEGYZÉS: A recenzió eredetileg az LD50 portálon jelent meg!


Linkek:

• Zombie Girl - MySpace