A Seven Trees bemutatkozó albumáról már 1997-ben elragadtatott hangon írtam volna, ha létezett volna ez a blog...
Nem tudnék kedvencet választani az "eredeti" nagylemezről, mert hihetetlenül összeszedett, egységes koncepcióra épülő, de mégis különböző hatású dalokból áll az album, mely kis híján a szemétben landolt.
Ugyanis a Claus Larsen és a svéd együttes által megerősített sztori szerint, Claus a Zoth Ommog kiadó irodájában egy kidobásra szánt demókazetták között találta meg és javasolta megjelentetésre az anyagot a kiadó vezetőinek.
Eddig alapvetően szkeptikus voltam és egyszerű zenehallgatóként főleg marketing fogásnak tartottam a "remastered", "újrakevert" címkékkel piacra dobott lemezeket. A Seven Trees 1997-es eredeti Embracing The Unknown albuma és az Infacted Recordings által - 8 dallal (!) bővítve - kiadott Expanding The Unknown azonban minden kétkedésemet elsöpörte!
Elég csak meghallgatni a demonstrációs célzattal feltöltött összehasonlítást, összevetést és minden egyértelmű lesz:
Az újrakevert, kiadott album valóban új dimenziókat nyitott meg: mélysége lett minden dalnak, jól elválaszthatóan szólnak a különböző sávok, mégis egységesebb lett így a hangzás. Ez az album számomra a tökéletes példa arra, hogy nem minden esetben a gyors tempóval, az egymásra halmozott hangsávokkal, a brutálisra torzított vokállal lehet dark-electro dalt összerakni.
A Submission nyitódalként tökéletes: lassú zongorafutamok után, lüktető elektronika következik, jellemzően suttogósra torzított vokállal. Az Overload hasonló módon építkezik, itt sem BPM a lényeg, hanem a különböző motívumok megjelenése, eltűnése, egymásra épülése.
A Stale fel-felgyorsuló tempója mindenkit arra ösztönöz, hogy a táncparkett sötét(ebb) sarkában keringőzzön a gondolataival. Sok hatást ötvözése szinte védjegye ennek az albumnak. A Going Down például ambient intro után vált át dark-electro-ra, de szinte minden dalban van zongora, vagy vonósakat idéző betét is (pl. Desire Slowly Bursting). A zajosan, ipari zörejeket felvonultató, dark ambient The Unknown egy másik, még sötétebb dimenzióba lép át, ahonnan a To Live Is Regret próbál minket visszarángatni.
A bónuszként következő 8 dal részben a The Sum Of All Fears demókazettáról került fel az albumra, részben pedig különböző válogatásalbumokon megjelent dalok kerültek összegyűjtésre, tovább emelve, növelve a kiadvány értékét, minőségét.
Egy igazi - méltatlanul feledésbe merült - klasszikus, modernizált új kiadása. Mindenkinek ajánlom, aki nem a "gyorsasági verseny" miatt kedveli az alternatív elektronikus zenéket! ATWEMRS: 8
1995-ben már kiadott egy gyűjteményes "dobozt" a Discordia kiadó, mely Dirk Ivens 1991-93 közötti működését foglalta össze.
De az Out Of Line még mélyebbre merült a belga egyszemélyes projekt életművébe és egy - majdnem - teljes összegzést jelentetett meg 2012-ben.
A minimalista zajzenét felvonultató első albumtól - Dive - induló 8 (!) lemezes kiadvány tökéletesen példázza azt ami miatt - még mindig - érdemes fizikai hanghordozót vásárolni:
- minőségi, könyvjellegű, keményfedeles kialakítás;
- fantasztikus képek (közte egy magyar fotós - Davina - által jegyzett is!)
- pontos információk a dalokról, koncertekről.
Kiemelkedő élményt kapunk azért is, mert valóban teljes áttekintést kapunk a Dive által képviselt folytonosan változó, de mégis egyedi hangzásvilágról.
Átélhetjük, ahogy az iszonyatosan lecsupaszított zajokból induló első dalok után már 1991-ben megjelenik (Final Report EP) a Dive-ra jellemzői szikár, feszes minimal EBM.
De közben végig ott visszhangzik - hol erősebben, hol gyengébben - nagyon sok hatás: a punk, a Suicide-féle underground (ennek egyértelmű jele a Rocket U.S.A feldolgozás), Kraftwerk krautrock (pl. 39 Stitches), martial industrial, new wave, kísérleti elektronika és még sok minden más.
Nagyon tanulságos végighallgatni, sorrendben (!) a lemezeket és érzékelni, átélni 14-16 évnyi alkotást, változást.
Fanatikus Dive rajongók persze sorolhatnának esetleges hiányzó ritkaságokat, de nagyon nehéz lenne belekötni ebbe a kiadványba.
Az eredeti 1.000 példányos limitált verzióhoz 60-70 € közötti áron még hozzá lehet jutni, de hivatalosan "sold out" státuszról beszélhetünk.
A kiadó - érezve a keresleti oldal aktivitását - gondolom ezért is adott ki 2 lemezes zanzát idén, mely könnyebben hozzáférhető. Összegezve: ilyennek képzelek el egy teljességre törekvő, visszatekintő válogatást!
Az Aesthetic Perfection már az első albumával felhívta magára a figyelmet. A Daniel Graves (valódi név: Daniel Long) által életre hívott egyszemélyes projekt először különböző kiadói válogatásokon tűnt fel. 2002-ben a Dependent Septic III, illetve 2004-ben az Out Of Line által kiadott Machineries Of Joy Vol. 3 jelentette az első megjelenéseket. Én magam is az utóbbin megjelenő I Belong To You-t hallottam legelőször és tartom azt mai napig a legjobb Aesthetic Perfection dalnak. Végül a projekt otthona az Out Of Line kiadó lett, míg Daniel Graves pedig a tengerentúlról Ausztriába költözött.
A 2005-ben megjelenő Close To Human nem okozott csalódást! Az album sok stílust ötvöz, a kezdő zenekarok bátorságával, nemtörődömségével. Kapunk zaklatott noise alapokon nyugvó dalokat, táncparkettre szánt aggrotech-et (Architect, Fix, Coward), lebegős IDM-et (Overcast, Ersatz) és még ambient nyugalmat is (Relapse, Reset). Az album nálam vita nélkül benne volt, benne van a 2005-ös év legjobb 10 albumában.
Aztán 2008-ig csak egy-két remix jelent meg, míg végül napvilágot látott a második nagylemez: A Violent Emotion címmel. Találunk rajta kiemelkedő dalokat (Schadefreude, The Siren), változatos is, de talán kisebbet "üt", mint a bemutatkozó album. Egy érdekes dolog is felmerül az albummal kapcsolatban!
A The Ones dal kapcsán nekem minden esetben a Lola AngstZiggy'z Lullaby száma ugrik be... Azonos kiadónál vannak, azonos időszakban jelent még a két dal. Lehet hogy csak kölcsönös inspirációról van szó?
2010-ben szerzői kiadásban jelenik meg a The Devil's In The Details EP. Ennek az okát is kutathatnánk, minden bizonnyal az ördög a részletekben rejlik. Talán Daniel Graves nem volt elégedett a kiadó támogatással, így próbálta kicsit saját kezébe venni a marketing folyamatokat?
Ez volt az ok vagy sem, a 2011-es album kiadói támogatására már nem lehet panasz! Az All Beauty Destroyed normál és limitált 2CD-s kiadásban jelent meg, az Inhuman EP kíséretében. Ez egyébként tökéletes választás, mivel ez az egyik legjobb dal az albumról: az egyszerű, néhány hangból álló, de nagyon jól eltalált dallam szinte felkínálja magát a remixelésre. Daniel Graves vokálja ezen albumon változatos módon jelenik meg. Van amikor torzítás, vagy kevés torzítással, de nyers punk-os hatása van (A Nice Place To Visit), előkerül a vokóder is (Inhuman), illetve van érzelmes, "valódi" ének is zongorakísérettel is (All Beauty Destroyed).
2012-ben az albumról kimásolt A Nice Place To Visit is kiérdemelte a EP-ként történő megjelenést. Az Aesthetic Perfection üde színfoltot jelent az alternatív elektronikus színtéren, Daniel Graves pedig 100%-ot nyújt a színpadon, így mindenképpen érdemes ellenőrizni, hogy hogyan működnek kedvenc AP dalaink a színpadon!
Nagyon különleges a kapcsolatom a Combichrist-tal. A különleges kapcsolat egyrészt annak köszönhető, mert talán ez a legelső olyan zenei projekt, melyet a születésétől kezdve, a lassú - de biztos - felkapaszkodáson át a széles(ebb) nyilvánosság előtt elért sikerekig figyelemmel kísérhettem. Másrészt - és ez talán az előzőből következik - az arany középutat képviselem az együtteshez történő viszonyulásban: nem vagyok fanatikus rajongója, de az ellentábor - gyakran jól érzékelhető - kritikáival sem tudok minden esetben azonosulni. Andy LaPlegua alapvetően az Icon Of Coil együttessel már a 2000-es évek elején berobbant az alternatív elektronikus zenei színtérre és még javában működött a norvég future-pop csapat amikor 2003-ban megjelent a The Joy Of Gunz album az Out Of Line kiadónál.
A bemutatkozó nagylemez egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy Andy valami teljesen mást csináljon, mint ami az Icon Of Coil-t addig jellemezte. Ennek következtében a Combichrist első lépéseit a rhytmic és power noise vezeti, egyértelműen keményebb a hangzás, nincs electro ballada, EBM-re visszakacsintó future-pop. Nem állítom, hogy az újabb Combichrist lemezeken nem lehet megtalálni a The Joy Of The Gunz egyes jellemzőit, de az tény, hogy az újabban csatlakozott rajongók nehezen fogadják, fogadhatják be az első lemezt. Érdekes módon ez annak (is) köszönhető, hogy bár ekkor még teljes mértékben szóló-projektről beszélünk, ennek ellenére a Combichrist ekkor még nem pusztán Andy LaPlegua-ról szólt, szemben a jelenlegi helyzettel...
2003 őszén megjelent még egy speciális, limitált EP - Kiss The Blade - mely Halloween előtt tisztelgett, mint ünnep és mint kultfilm, zeneileg pedig a bemutatkozó lemez nyomdokain haladt.
A 2004-es Sex, Drogen Und Industrial vezette fel a 2005-ös nagylemezt - Everybody Hates You - másrészt - ami talán fontosabb - átvezette a projektet a Techno Body Music területére. Sőt! A Combichrist-ot tekinthetjük a TBM egyik alapítójának, hiszen This Is TBM címmel megalkották a stílus himnuszát is... Vagy legalábbis a szándék ez lehetett. Visszatérve a második albumra, a noise-ból maradt a nyersebb hangzás, torzítások és effektek alkalmazása, a techno-ból érkeznek a néhány hangból álló szintetizátor riffek. Ehhez jön hozzá a néhány szóból, sorból álló szöveg, egyszerű vokál.
Nem tűnik túl bonyolult receptnek, mégis nehéz igazi sikeres versenytársat mondani ezen a területen. Igazi korszakos "slágerek" születnek: This Shit Will Fuck You Up, Enjoy The Abuse, Happy Fcuking Birthday, Blut Royale, Lying Sack Of S*it, Like To Thank My Buddies és szinte felsoroltam a teljes albumot. Így az első igazi turné sem várat magára, jónéhány fesztiválfellépéssel, mivel a kiadó - Out Of Line - nagyon jól ráérzett, hogy milyen lehetőség van ebben a projektben.
Az album fontos jellemzője, hogy a limitált verzió második CD-jén található dalok a Combichrist elvontabb oldalát mutatják be. Néha noise, néha IDM, kicsi ambient, de semmiképpen sem a tombolós Techno Body Music. Ez a szokás a további albumokon is megmarad: a második - bónusz - lemezen a szelídebb, vagy legalábbis másféle arcát mutatja meg Andy.
What The F**k Is Wrong With You People? - kérdezhette Andy LaPlegua 2007-ban többször is, mert hiába vonultatott fel ez az album is sikeres dalokat, mint az Electrohead, vagy a külön EP-ként is kiadott Get Your Body Beat-et, mely filmzeneként is megjelent. Ennek ellenére, álláspontom szerint színvonalban nem érte el az előző album minőségét. Andy körül folyamatosan változtak a koncerteken és a stúdióban közreműködő zenészek, amire szükség is volt, mert egyre több fellépés szerepelt a programban. Ráadásul érzékelhető volt az igyekezet az alapítótól arra, hogy a színpadon a zene energikus volta még jobban hangsúlyozásra kerüljön. Ehhez pedig dinamika szükséges minden szempontból, így a 2004-2005-ben jellemző egy billentyűs+énekes felállás folyamatosan bővült.
Today We Are All Demons albummal vizualitás is egyre nagyobb hangsúlyt kap, a Get Your Body Beat-nél "bevezetett" cyper-punk, poszt-apokaliptikus tematika lesz az uralkodó. Ennek köszönhetően a Combichrist koncerteken atomtámadást túlélt, mutálódott zenészekkel találkozhatott, találkozhat a közönség. Az együttes - ettől az időszaktó talán már tekinthetjük annak - karrierje legfontosabb eseménye, hogy a Rammstein turné egyes 2009-es és 2010-es szakaszain a Combichrist lett az előzenekar. Az alapesetben industrial metal-ra hangolt közönség remekül fogadta az elektronikus projektet, így a népszerűségi index jótékony emelkedésbe kezdett.
A Making Monsters nagylemez 2010-ben jelent meg, több kislemezzel, EP-vel "támogatva" (Never Surrender, Scarred, illetve Throat Full Of Glass) de itt már hiányzik a limitált verzió bónusz lemeze, illetve van, de jelen esetben egy DVD került társításra, amely 5 dal videóját tartalmazza.
Ezt az albumot tekinthetjük az aktuális albumnak (vajon mikor jön a következő??), ami véleményem szerint az eddigi legjobb Combichrist album (bővebben itt lehet olvasni a kritikát)!
A kiadó nagyon jó érzékkel felismerte, hogy ideje felzárkóztatni a új rajongókat, így Noise Collection Vol. 1 címmel kiadta az első album és "környékén" lévő EP-ket gyűjteményes formában.
A Combichrist sok mindent ötvöz: punk, techno, black metal, EBM, electro, industrial, noise. Ettől lesz egyesek számára érdekes, egyedi, mások pedig ezért tekintenek rá úgy, mint egy zenei újrahasznosító... Én személyesen nem várok filozófiai mélységű dalszövegeket, korszakalkotó zenei megoldásokat tőlük. Ami viszont biztosan garantált: az az energikus, dinamikus előadásmód, lendületes elektronikus zenére. De hogy megalapozott véleménye legyen mindenkinek, ahhoz élőben is látni kell őket!
Az Industrial Booom - Reboot fesztivál harmadik napja igazi stíluskavalkádot hozott a gothic rocktól, a power noise-on át, a dark electro-ig.
A 80-as évek közepe óta létező The Arch számomra teljesen ismeretlen volt a koncert előtt, annak ellenére, hogy néhány lemezüket az Antler-Subway adta ki a 90-es években. A "gitárhangsúlyos" new wave, gothic rock sem áll nagyon közel hozzá, mégis azt kell mondjam: nem unatkoztam a koncert alatt. A frontember energikus előadásmódja, illetve a profin összerakott daloknak köszönhetően kellemes módon hangolódtam rá a nap további eseményeire.
Talán kisebb volt a közönség aktivitása, mint az előző két napon, de a The Arch ennek ellenére mindent megtett annak érdekében, hogy ez megváltozzon. Nem sértődtek meg a kisebb létszám, passzívabb viselkedés miatt, pedig láttunk már erre példát más eseményen, más együttestől, együttesektől...
Dirk Ivens és Eric Van Wonterghem következett. A Dive minimalizmusa, a Monolith energiája kerül itt kombinálásra, de úgy, hogy nincsenek törzsi ritmusok, nincs visszakacsintás az EBM-re, csak brutális zajfüggöny.
A Sonar ritmikus zajorkánja éles váltást jelentett, de én pont azt kedvelem a fesztiválokban, hogy változatos programot kínálnak, több stílus is megjelenik az adott nap keretében. Mondom ezt úgy, hogy a noise nem tartozik a legkedveltebb zenei területeim közé.
Külön kiemelném, hogy így már Dirk Ivens szinte valamennyi projektjét szerencsém volt élőben látni... Mondjuk egy Blok 57 jöhetné még...
A Dance Or Die az általam kedvelt színtér egyik olyan nagy "öregje", akit, akiket még nem volt alkalmam koncerten elkapni. Ennek megfelelően kicsit megengedőbb, elnézőbb voltam, vagyok velük. De tény, ami tény: Gary Wagner hangja nem volt a legjobb ezen az estén... Pedig a Dance Or Die esetében a jellegzetes - wagneri - vokál emeli, emelné még jobban ki a zene sötét, sötétebb dimenzióját, aspektusát.
Ettől függetlenül nagyon emlékezetes koncert volt.
Az In Strict Confidence koncertje volt számomra a legfontosabb esemény ezen a napon. A Dennis Ostermann által vezetett együttes első korszaka - mondjuk ami a Zoth Ommog/Bloodline kiadóknál megjelentett kiadványokkal fedhető le - a kedvencem. Sajnos az akkori (90-es évek) koncerteken nem tudtam megjelenni, így hajlandó lennék bárhova elmenni, hogy egy olyan koncertet halljak, ahol a Cryogenix album mondjuk teljes egészében elhangzik. Az évek alatt az együttes hangzása megváltozott, fejlődött (?), így jelenleg az In Strict Confidence legújabb lemezeit én egy képzeletbeli dark-pop címkével ellátott fiókba tudnám elhelyezni.
Nosztalgikus érzéseim ellenére, azt kell hogy mondjam: a koncert tökéletes volt! Hangulatában, hangzásában, az együttes előadásmódjában semmi negatívumot nem találtam. Az a helyzet állt elő, hogy amikor vége volt, akkor meglepődtem, hogy ilyen rövid koncertet adtak, mert fel sem tűnt, hogy 11 dal hangzott el. Ettől függetlenül, egy "teljes" In Strict Confidence koncertre vevő lennék!
Számunkra az In Strict Confidence koncertjével ért véget a harmadik nap és egyben a 2012-es Industrial Booom - Reboot fesztivál! Ezúton is szeretném megköszönni a szervezőknek, az együtteseknek, a helyszínnek ez a színvonalas, emlékezetes 3 napot!
A Kitekintő sorozatban különböző odalakat ajánlanék az arra fogékony olvasóközönségnek. A sorozatban megemlített oldalak, blogok sorrendje semmiféle rangsort, prioritást nem jelent! Ahogy éppen eszembe jutnak az általam rendszeresen látogatott oldalak (és van egy kis időm), azonnal írok róluk! Azért hívnám fel a figyelmet különböző online forrásokra mert:
én magam is olvasom, böngészem az ajánlott oldalakat; néha (gyakran) lopok róluk :),
mivel a információs társadalom korszakában szükség van a ránk zúduló inger áradatot szűrni, így érdemes csak a minőségi információ forrásokkal foglalkozni,
bármennyire is szeretnék, nem tudok minden érdekes eseményről, lemezről, előadóról írni, így az alanthewild.blogspot.com oldalon kívül is érdemes körülnézni... ;)
Az indust.hu kaotikus, de éppen ezért szórakoztató egyvelegben tájékoztat befutott ipari/noise/EBM/akármi projektek megjelenő lemezeiről, koncertjeiről, ugyanakkor rendszeresen kapunk olvasni/néznivalót még az underground területen is perifériára szoruló alkotóktól/DJ-ktől.
Így lehet egy héten belül olvasni a Blutengelről, Leaether Stripről, Grammal Seizure-ról, Tympanikról és tucatnyi más projektről/kiadóról/DJ-ről is olvasni!
Rövid, velős (tumblr jellegű mikroblog) bejegyzések, szinte minden esetben kattintható/letölthető tartalommal megspékelve. Youtube videók, podcast-ek, eyecandy és még ezernyi más dolog!
Mindenkinek ajánlom tehát, irány a HUNGARIAN INDUST-REALITY!
A berlini Formalin megerősítette bennem a hitet, hogy nincs hanyatlóban az alternatív elektronikus zene. Nem kis szó ez egy elsőlemezes duótól. A Gabor Poszt és Thomas Liebchen alkotta duó Bodyminding albumukkal megmutatják, hogy a dömpingben érkező - másolásra berendezkedett - Techno Body Music, az ötlettelen - klisékből építkező - old-school EBM gyártószalag mellett, össze lehet rakni egy minden pillanatában izgalmas nagylemezt.
Az album ügyesen kombinálja a nyersebb, zajosabb ipari hangzást, a "régi" menetelős EBM és az újabb TBM, hard-electro hangzást.
Az album első dalai - Fallout, Yuppiscum - noise-os, már-már Numb-ot, Dive-ot idéző hangulata után EBM stílusjegyek bukkanak fel - My Fetish , Beliefmaker - de úgy, hogy nem az újabb "Nitzer Ebb klón" jelző jut eszünkbe. Később a Hocico-féle dark-electro, vagy a ma oly divatos Combichrist TBM - pl. Breath Control - kicsit visszaköszön, de semmiképpen sem egyszerű utánzásként.
Az Out Of Line kiadó és maga az együttes Belin City Industrial szlogennel reklámozza az albumot és az industrial zenei színtér teljes megreformálását vetíti elő. Ilyen messzire én nem merészkednék, de az kétségtelen, hogy a Bodyminding egy nagyon jó, egységes album! ATWEMRS: 8
HASS – mi lesz itt?!
-
Hass címmel érkezik az Endzustand új klipje három napon belül, a kis
felvezető alapján SO MUCH FUN. Nem gondolhatják komolyan: Szept. 11-én
album, újonc cs...
