Az Aesthetic Perfection már az első albumával felhívta magára a figyelmet. A Daniel Graves (valódi név: Daniel Long) által életre hívott egyszemélyes projekt először különböző kiadói válogatásokon tűnt fel. 2002-ben a Dependent Septic III, illetve 2004-ben az Out Of Line által kiadott Machineries Of Joy Vol. 3 jelentette az első megjelenéseket. Én magam is az utóbbin megjelenő I Belong To You-t hallottam legelőször és tartom azt mai napig a legjobb Aesthetic Perfection dalnak. Végül a projekt otthona az Out Of Line kiadó lett, míg Daniel Graves pedig a tengerentúlról Ausztriába költözött.
A 2005-ben megjelenő Close To Human nem okozott csalódást! Az album sok stílust ötvöz, a kezdő zenekarok bátorságával, nemtörődömségével. Kapunk zaklatott noise alapokon nyugvó dalokat, táncparkettre szánt aggrotech-et (Architect, Fix, Coward), lebegős IDM-et (Overcast, Ersatz) és még ambient nyugalmat is (Relapse, Reset). Az album nálam vita nélkül benne volt, benne van a 2005-ös év legjobb 10 albumában.
Aztán 2008-ig csak egy-két remix jelent meg, míg végül napvilágot látott a második nagylemez: A Violent Emotion címmel. Találunk rajta kiemelkedő dalokat (Schadefreude, The Siren), változatos is, de talán kisebbet "üt", mint a bemutatkozó album. Egy érdekes dolog is felmerül az albummal kapcsolatban!
A The Ones dal kapcsán nekem minden esetben a Lola AngstZiggy'z Lullaby száma ugrik be... Azonos kiadónál vannak, azonos időszakban jelent még a két dal. Lehet hogy csak kölcsönös inspirációról van szó?
2010-ben szerzői kiadásban jelenik meg a The Devil's In The Details EP. Ennek az okát is kutathatnánk, minden bizonnyal az ördög a részletekben rejlik. Talán Daniel Graves nem volt elégedett a kiadó támogatással, így próbálta kicsit saját kezébe venni a marketing folyamatokat?
Ez volt az ok vagy sem, a 2011-es album kiadói támogatására már nem lehet panasz! Az All Beauty Destroyed normál és limitált 2CD-s kiadásban jelent meg, az Inhuman EP kíséretében. Ez egyébként tökéletes választás, mivel ez az egyik legjobb dal az albumról: az egyszerű, néhány hangból álló, de nagyon jól eltalált dallam szinte felkínálja magát a remixelésre. Daniel Graves vokálja ezen albumon változatos módon jelenik meg. Van amikor torzítás, vagy kevés torzítással, de nyers punk-os hatása van (A Nice Place To Visit), előkerül a vokóder is (Inhuman), illetve van érzelmes, "valódi" ének is zongorakísérettel is (All Beauty Destroyed).
2012-ben az albumról kimásolt A Nice Place To Visit is kiérdemelte a EP-ként történő megjelenést. Az Aesthetic Perfection üde színfoltot jelent az alternatív elektronikus színtéren, Daniel Graves pedig 100%-ot nyújt a színpadon, így mindenképpen érdemes ellenőrizni, hogy hogyan működnek kedvenc AP dalaink a színpadon!
Nagyon különleges a kapcsolatom a Combichrist-tal. A különleges kapcsolat egyrészt annak köszönhető, mert talán ez a legelső olyan zenei projekt, melyet a születésétől kezdve, a lassú - de biztos - felkapaszkodáson át a széles(ebb) nyilvánosság előtt elért sikerekig figyelemmel kísérhettem. Másrészt - és ez talán az előzőből következik - az arany középutat képviselem az együtteshez történő viszonyulásban: nem vagyok fanatikus rajongója, de az ellentábor - gyakran jól érzékelhető - kritikáival sem tudok minden esetben azonosulni. Andy LaPlegua alapvetően az Icon Of Coil együttessel már a 2000-es évek elején berobbant az alternatív elektronikus zenei színtérre és még javában működött a norvég future-pop csapat amikor 2003-ban megjelent a The Joy Of Gunz album az Out Of Line kiadónál.
A bemutatkozó nagylemez egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy Andy valami teljesen mást csináljon, mint ami az Icon Of Coil-t addig jellemezte. Ennek következtében a Combichrist első lépéseit a rhytmic és power noise vezeti, egyértelműen keményebb a hangzás, nincs electro ballada, EBM-re visszakacsintó future-pop. Nem állítom, hogy az újabb Combichrist lemezeken nem lehet megtalálni a The Joy Of The Gunz egyes jellemzőit, de az tény, hogy az újabban csatlakozott rajongók nehezen fogadják, fogadhatják be az első lemezt. Érdekes módon ez annak (is) köszönhető, hogy bár ekkor még teljes mértékben szóló-projektről beszélünk, ennek ellenére a Combichrist ekkor még nem pusztán Andy LaPlegua-ról szólt, szemben a jelenlegi helyzettel...
2003 őszén megjelent még egy speciális, limitált EP - Kiss The Blade - mely Halloween előtt tisztelgett, mint ünnep és mint kultfilm, zeneileg pedig a bemutatkozó lemez nyomdokain haladt.
A 2004-es Sex, Drogen Und Industrial vezette fel a 2005-ös nagylemezt - Everybody Hates You - másrészt - ami talán fontosabb - átvezette a projektet a Techno Body Music területére. Sőt! A Combichrist-ot tekinthetjük a TBM egyik alapítójának, hiszen This Is TBM címmel megalkották a stílus himnuszát is... Vagy legalábbis a szándék ez lehetett. Visszatérve a második albumra, a noise-ból maradt a nyersebb hangzás, torzítások és effektek alkalmazása, a techno-ból érkeznek a néhány hangból álló szintetizátor riffek. Ehhez jön hozzá a néhány szóból, sorból álló szöveg, egyszerű vokál.
Nem tűnik túl bonyolult receptnek, mégis nehéz igazi sikeres versenytársat mondani ezen a területen. Igazi korszakos "slágerek" születnek: This Shit Will Fuck You Up, Enjoy The Abuse, Happy Fcuking Birthday, Blut Royale, Lying Sack Of S*it, Like To Thank My Buddies és szinte felsoroltam a teljes albumot. Így az első igazi turné sem várat magára, jónéhány fesztiválfellépéssel, mivel a kiadó - Out Of Line - nagyon jól ráérzett, hogy milyen lehetőség van ebben a projektben.
Az album fontos jellemzője, hogy a limitált verzió második CD-jén található dalok a Combichrist elvontabb oldalát mutatják be. Néha noise, néha IDM, kicsi ambient, de semmiképpen sem a tombolós Techno Body Music. Ez a szokás a további albumokon is megmarad: a második - bónusz - lemezen a szelídebb, vagy legalábbis másféle arcát mutatja meg Andy.
What The F**k Is Wrong With You People? - kérdezhette Andy LaPlegua 2007-ban többször is, mert hiába vonultatott fel ez az album is sikeres dalokat, mint az Electrohead, vagy a külön EP-ként is kiadott Get Your Body Beat-et, mely filmzeneként is megjelent. Ennek ellenére, álláspontom szerint színvonalban nem érte el az előző album minőségét. Andy körül folyamatosan változtak a koncerteken és a stúdióban közreműködő zenészek, amire szükség is volt, mert egyre több fellépés szerepelt a programban. Ráadásul érzékelhető volt az igyekezet az alapítótól arra, hogy a színpadon a zene energikus volta még jobban hangsúlyozásra kerüljön. Ehhez pedig dinamika szükséges minden szempontból, így a 2004-2005-ben jellemző egy billentyűs+énekes felállás folyamatosan bővült.
Today We Are All Demons albummal vizualitás is egyre nagyobb hangsúlyt kap, a Get Your Body Beat-nél "bevezetett" cyper-punk, poszt-apokaliptikus tematika lesz az uralkodó. Ennek köszönhetően a Combichrist koncerteken atomtámadást túlélt, mutálódott zenészekkel találkozhatott, találkozhat a közönség. Az együttes - ettől az időszaktó talán már tekinthetjük annak - karrierje legfontosabb eseménye, hogy a Rammstein turné egyes 2009-es és 2010-es szakaszain a Combichrist lett az előzenekar. Az alapesetben industrial metal-ra hangolt közönség remekül fogadta az elektronikus projektet, így a népszerűségi index jótékony emelkedésbe kezdett.
A Making Monsters nagylemez 2010-ben jelent meg, több kislemezzel, EP-vel "támogatva" (Never Surrender, Scarred, illetve Throat Full Of Glass) de itt már hiányzik a limitált verzió bónusz lemeze, illetve van, de jelen esetben egy DVD került társításra, amely 5 dal videóját tartalmazza.
Ezt az albumot tekinthetjük az aktuális albumnak (vajon mikor jön a következő??), ami véleményem szerint az eddigi legjobb Combichrist album (bővebben itt lehet olvasni a kritikát)!
A kiadó nagyon jó érzékkel felismerte, hogy ideje felzárkóztatni a új rajongókat, így Noise Collection Vol. 1 címmel kiadta az első album és "környékén" lévő EP-ket gyűjteményes formában.
A Combichrist sok mindent ötvöz: punk, techno, black metal, EBM, electro, industrial, noise. Ettől lesz egyesek számára érdekes, egyedi, mások pedig ezért tekintenek rá úgy, mint egy zenei újrahasznosító... Én személyesen nem várok filozófiai mélységű dalszövegeket, korszakalkotó zenei megoldásokat tőlük. Ami viszont biztosan garantált: az az energikus, dinamikus előadásmód, lendületes elektronikus zenére. De hogy megalapozott véleménye legyen mindenkinek, ahhoz élőben is látni kell őket!
Ha az Harshlizer album zeneileg feleannyira lenne izgalmas, újszerű, mint amennyire provokatív és megbotránkoztató akar lenni a borító képi világa; akkor egy jó albummal lenne dolgunk...
Sajnos az Alien Vampires-nek polgárpukkasztani jobban sikerült vizuálisan, mint egyedi zenei alkotást összehozni. Nem friss anyagról van szó - 2010 decemberében jelent meg - de most került rá a sor, hogy komolyabban meghallgassam. Ha már így tettem, azt gondoltam: leírom a véleményem.
Bár az angol-olasz projektről a kiadó promóanyagok azt állítják, hogy a psy trance, az industrial, az EBM és a metál egyedi kombinációját kívánják megvalósítani, amit én hallok az nem más, mint egy Combichrist, Agonoize és Amduscia keverék.
Ettől még persze lehetne jobb a véleményem, de igazából az album nekem nem mutat semmi egyedit: minden olyan építőelemet felhasználtak ami a hellelectro, aggrotech, terror EBM körökben kötelező kellék, de semmivel sem tűnnek ki az eléggé népes nemzetközi mezőnyből.
A vér, a szex, a drogok tematikus kihangsúlyozása meg egyrészt túl egyértelmű és - a megvalósítás oldaláról pedig - túl mesterkélt.
Jól jelzi az albummal szemben táplál ellenérzéseimet, hogy szerintem kiemelkedik a dalok közül a See You In Hell, ami "sajnos" egy Suicide Commando feldolgozás, és mint feldolgozás nem is rossz. Az Industrializer még erősíti is a belga legendára való hivatkozást: zajosabb, valóban modern hatású ipari mű akar lenni, de aztán a dal valódi TBM-be csap át. Megmarad, megmaradhat a fejekben/fülekben még a Evil Bloody Music is (nem véletlen, hogy a limitált 2 CDs verzióban ez a dal szerepel 6 remix formájában), ami egyértelműen válasz a Metall Machine Music klasszikusra.
Csakhogy amíg a Die Krupps esetében egy igazi energiabombáról beszélhetünk, addig az Alien Vampires dalba foglalt üzenete egy energiaital, aminek hatása erősen kétséges.
Ha végighallgatjuk az albumot, akkor max. 2-3 dal marad meg bennünk egyedi, különálló élményként. Ennél egyértelműbb kritika nem szükséges... ATWEMRS: 4
Érdekes koncepciót követ az új Icon Of Coil... hmmm elnézést, az új Combichrist album. A Making Monsters első néhány tétele a rajongók által elvárt Techno Body Music ösvényt követi, (melyet egyébként pont Andy LaPlegua jelenlegi fő projektje szélesít folyamatosan, remélve, hogy egyszer csak a mainstream autópályára tud csatlakozni), de aztán meglepetések következnek.
A fokozatosan kiteljesedő, az album bevezetőjének tekintendő Declamation után azonnal hamisítatlan TBM ritmusok fala között követjük a vér nyomát (Follow The Trail Of Blood), illetve hallgathatjuk az albumról kimásolt maxi dalát (Never Surrender). Eddig még nincs nagy meglepetés, a korábbi albumokról megszokott erőteljes, erőszakos vokál technoid 4/4-re települ rá.
A Throat Of Full Glass azonban már olyan mintha a Icon Of CoilMachines Are Us lemezéről maradt volna le. Andy énekel, a Techno Body Music kicsit háttérbe vonul és inkább electro jellege lesz a dolognak. Ez az egyik kedvencem a lemezről, és ha minden igaz ez lesz a következő maxi.
A Fuckmachine már újra technósabb jelleget ölt, így a lassú, de a fenyegető Forgotten és a Monster:Murder:Kill dark electro jellege vitathatatlan és üditően hat hogy kicsit megtöri az eddigi lendületet, sablonokat.
A Just Like Me újra IOC hatásokkal operál, "természetesen" Combichrist-hoz szabott erőteljesebb vokállal és szöveggel.
A Slave To Machine és a Through The These Eyes Of Pain szintén a Machines Are Us albumról maradt le, az előbbinél a refrén talán "keményebb", de van rá esély, hogy a keményebb hangzáshoz szokott Combichrist rajongók skippelik ezeket a szerzeményeket... miközben ezek a dalok - véleményem szerint - újra a lemez egyik jó pillanatait jelentik.
A Reclamation zárótétele előtt a They még egy újabb IOC-kal lágyított TBM-et adagol, de minőségében nem emeli az album színvonalát.
Véleményem szerint egy felfrissült hangzású, nagyon bíztató albummal folytatta karrierjét Andy LaPlegua a Combichrist projekt keretében. Remélem hasonló kiadványokkal fog minket megörvendeztetni a továbbiakban is. ATWEMRS: 7
Tegye fel a kezét, aki egy szuszra fel tudja sorolni az Icon of Coil-ból képződött side- és utódprojekteket!
Hmmm? Nincs bátor jelentkező?
Aki esetleg még gyakorolná a mutatványt (nem egy egyszerű dolog) az mindenképpen vegye fel a listára a Renee Cooper-Komor és Sebastian R. Komor által jegyzett Zombie Girlt is.
A képlet egyszerű: a Techno Body Music manapság új divatos hullámain kell egy kicsit vitorlázni, de Client-es vokállal és gyengédebb electro alapokkal kell lágyítani az összképet. 4 eredeti dal és 3 remix alkotja az EP tartalmát, mely a Zombie Girl albumát van hivatva felvezetni a nagyérdeműnek.
A Creepy Crawler egy lazább CombiChrist-os hangzással kezdődik, amit megfelelően lágyít Renee "szavalós" vokálja.
A We Are The Ones úgy kezdődik, mintha egy mászkálós horror game zenei intrója lenne, aztán kibontakozik a dal szerkezete és megállapíthatjuk, hogy sokkal többet most sem kapunk, bár itt a vokál már igazán éneknek nevezhető.
A Bleeder már valóban úgy kezdődik mint egy igazi TBM track. Pumpáló ritmus mely - akár akarod, akár nem - mozgásra ösztönöz, egyszerű technos loop-pal fűszerezve és az eddig megszokott vokállal tálalva. Meg kell vallanom, hogy huzamosabb hallgatás után kicsit már idegesít ez a nyafogósnak tűnő énekhang, de 2-3 dalig simán kibírható!
Az EP slágerének mindenképpen az I Want It nevezhető, hiszen ezt promótálta legjobban a kiadó is, felkerült több válogatáslemezre is.
A zombie, vér, éhség, vágy témaköröket a 4. számra már teljesen körbejártuk, így érdemes csak a ritmusra és mozgásunkra ügyelni ekkor, filozófiai mélységet ne várjunk a szövegtől (se). Partyzás szempontjából mindenképpen telitalálat a dal!
A KMFDM sikeresen csempészi be az általa sikersen propagált rozsdás-durva crossover industrialt a Creepy Crawler alapjaiba/ra, így a kicsit nyersebb hangzást kedvelőinek mindenképpen kedves lehet ez a remix.
Az I Want It arra volt már eleve ítélve, hogy a Soman remixelje. Pörgősebb lett, fokozatosan lépnek be, jelennek meg újabb gyors sávok, kis pihenőkkel tarkítva düböröghet tovább a party!
A We Are The Ones remixe igazi club remix. Kiemelt basszus, erőteljesebb ritmus. A remix nevéhez biggyesztett IOC/Seb kicsit feszültségkeltő lehet a többi Icon Of Coil tag szemében, de rajtuk kívül szerintem ez senkit sem érdekel.
Újabb IOC utód, táncparkettre tervezett girl-power-electro hangzással, szűkre szabott tematikus mozgástérrel.
ATWEMRS: 6
MEGJEGYZÉS: A recenzió eredetileg az LD50 portálon jelent meg!
Vegyél két belga elektronikus projektet! Az egyik legyen legendás, már a 80-as évek elején is aktív minimál hangzást képviselő előadó! A másik legyen friss, fiatalos lendülettel megáldott ifjú titán, aki bátran alkalmazza az alternatív színtéren kívülről jövő hatásokat is! Engedd őket össze egy stúdióban! Fűszerezd régi nagy nevek és jelenlegi népszerű bandák által készített remixekkel!
A Dive és a Diskonnekted kollaboráció eredményeként létrejött Frozen EP azonban mindenképpen a pozitív megítélés alá esik.
Mindkét előadó beadta a közösbe, amihez igazán ért: Dirk Ivens a minimalista, feszes, EBM alapokat, a Klinikailag steril vokált; Jan Dewulf a fiatalos lendületet, a techno könnyebben befogadható, táncolhatóbb dallamait, struktúráját.
Az EP címadó dala - Frozen – magán viseli ezeket a bemeneteket, megfelelő módon és arányban ötvözve őket. Amíg a Frozen-t hallgatva az lehet az érzésünk, hogy itt az alapot a Diskonnekted szolgáltatta, addig a Do You Believe It? már inkább a Dive megszokott stílusjegyeit viseli magán. Kifejezetten jót tett Dirk Ivens-nek ez az együttműködés. Vegyük például a vokált, ami jelentősen változatosabb lett mint egy "normál" Dive album esetén. Persze ne számítsunk hatalmas áriákra, de mindenképpen többet próbálkozik a hangjával.
Az EP két húzódala mindenképpen a Frozen és a Do You Believe It.
Aki a Dive-ra jellemző minimal-electro struktúrákra vágyna, annak mindenképpen javasolt a Everything Is Fine és Dead End Street sávok részletes tanulmányozása.
Már így is jó közepesnek minősíthető anyagot kapnánk, de a java csak most jön! Don Gordon a legendás Numb vezetője és agytrösztje mintegy több évnyi hallgatás után visszatért! Szinte semmit sem hallottunk a Numb-ról az 1998-ban megjelent Language Of Silence album és a Suspended maxi óta. Egyetlen hírfoszlány került mindössze napvilágra, miszerint Don Gordon Vietnámba (!) tette át lakhelyét és nem foglalkozik a zenével. A visszatérés első halvány jele a Frozen remixe lehet, ami elképesztően meglepő lehet azoknak akik a Numb korábbi munkásságát nyomonkövették. Olyan retro hangzású dallamot rittyentett Don Gordon a track alá, ami teljesen új értelmezést adott a nótának, de megtartva annak alapvető jegyeit, de a ridegséget inkább melankóliává változtatta. Ez tekintem én igazi remixnek és nem azt amikor - jó esetben - 1 hangsáv marad az eredeti alkotásból és a remixelő pedig minden korábbi hamvába holt ötletét beleömleszti és új saját dalt gyárt belőle...
A Leaether Strip remixről rosszat nem tudok írni... egyszerűen zseniális. Annyira hozza a 90-es évekbeli LS hangzást, hogy a Claus Larsen hívek megnyugvással fogják, hogy a dán EBM hős továbbra sem ül fel a hellelektro/techno body music népszerűvé vált vonatára.
A Do You Believe It? minden lehetőséget felkínálja, hogy egy tempós, nyomulós CombiChrist remix készüljön belőle, így éltek is a feldobott magaslabdával, nekem mégis az Inure féle Frozen jobban tetszik, ami egy kicsit szellősebb, „klubzenésebb” lett. Annál nagyobb dicséret szerintem nem kell egy bandának, hogy a második albumával a hátuk mögött már azt lehet mondani a remixeikre, hogy olyan "Inure-os".
Minőségi együttműködők, legendás remix-készítők, fantasztikus EP.
ATWEMRS: 8
MEGJEGYZÉS: A recenzió eredetileg az LD50 portálon jelent meg!
HASS – mi lesz itt?!
-
Hass címmel érkezik az Endzustand új klipje három napon belül, a kis
felvezető alapján SO MUCH FUN. Nem gondolhatják komolyan: Szept. 11-én
album, újonc cs...
Ez volt az ok vagy sem, a 2011-es album kiadói támogatására már nem lehet panasz! Az All Beauty Destroyed normál és limitált 2CD-s kiadásban jelent meg, az Inhuman EP kíséretében. Ez egyébként tökéletes választás, mivel ez az egyik legjobb dal az albumról: az egyszerű, néhány hangból álló, de nagyon jól eltalált dallam szinte felkínálja magát a remixelésre.
