Alien Vampires - Harshlizer

Ha az Harshlizer album zeneileg feleannyira lenne izgalmas, újszerű, mint amennyire provokatív és megbotránkoztató akar lenni a borító képi világa; akkor egy jó albummal lenne dolgunk...
Sajnos az Alien Vampires-nek polgárpukkasztani jobban sikerült vizuálisan, mint egyedi zenei alkotást összehozni.
Nem friss anyagról van szó - 2010 decemberében jelent meg - de most került rá a sor, hogy komolyabban meghallgassam. Ha már így tettem, azt gondoltam: leírom a véleményem.
Bár az angol-olasz projektről a kiadó promóanyagok azt állítják, hogy a psy trance, az industrial, az EBM és a metál egyedi kombinációját kívánják megvalósítani, amit én hallok az nem más, mint egy Combichrist, Agonoize és Amduscia keverék.

Ettől még persze lehetne jobb a véleményem, de igazából az album nekem nem mutat semmi egyedit: minden olyan építőelemet felhasználtak ami a hellelectro, aggrotech, terror EBM körökben kötelező kellék, de semmivel sem tűnnek ki az eléggé népes nemzetközi mezőnyből.

A vér, a szex, a drogok tematikus kihangsúlyozása meg egyrészt túl egyértelmű és - a megvalósítás oldaláról pedig - túl mesterkélt.

Jól jelzi az albummal szemben táplál ellenérzéseimet, hogy szerintem kiemelkedik a dalok közül a See You In Hell, ami "sajnos" egy Suicide Commando feldolgozás, és mint feldolgozás nem is rossz. Az Industrializer még erősíti is a belga legendára való hivatkozást: zajosabb, valóban modern hatású ipari mű akar lenni, de aztán a dal valódi TBM-be csap át. Megmarad, megmaradhat a fejekben/fülekben még a Evil Bloody Music is (nem véletlen, hogy a limitált 2 CDs verzióban ez a dal szerepel 6 remix formájában), ami egyértelműen válasz a Metall Machine Music klasszikusra.
Csakhogy amíg a Die Krupps esetében egy igazi energiabombáról beszélhetünk, addig az Alien Vampires dalba foglalt üzenete egy energiaital, aminek hatása erősen kétséges.

Ha végighallgatjuk az albumot, akkor max. 2-3 dal marad meg bennünk egyedi, különálló élményként. Ennél egyértelműbb kritika nem szükséges...
ATWEMRS: 4

Zenehallgatásom története - 1. rész

Forrás: retronom.hu

Zenei világom horizontját a Magyar Televízióban és a Magyar Rádióban műsoraiban aktuálisan hallgatható, nézhető zeneszámok határozták meg egészen addig, amíg hangrögzítésre alkalmas eszköz nem került a családba.
Így zenei eszmélésem időpontja 1980-81 környékére tehető, amikor már ki tudtam harcolni magamnak azt a jogot, hogy a családi MK 122 - csúcstechnológiájúnak már akkor sem mondható - eszközt, nemcsak passzív hallgatóként, hanem aktív kezelőként is alkalmazhassam.
Miután édesapám 10-15 kazettából álló állományában többször is visszaállíthatatlan károkat okoztam, így a család meghozta döntést: jobb, ha saját kazettát kapok, amin kiélhetem próbálkozásaimat, törekvéseimet.
Ennek a döntésnek köszönhetően kaptam meg első 90 perces Polimer kazettámat, melyet havonta, kéthavonta újabb darabok követtek.

Forrás: FerroChrom hobbioldal

Mindenféle ismeret nélkül, az ismerősöktől, rokonoktól kölcsönkért - hasonlóan csúcstechnológiájú - kazettás magnókat kötöttük össze, annak érdekében hogy a zenéket "átjátszhassuk".
Ezt a tevékenységet hamarosan osztálytársaimmal, velem nagyjából egyidős unokatestvéreimmel műveltem. Mivel a kazetták többsége bizonytalan eredetű, n-szer átmásolt példány volt, mindenféle album és dalinformációkat nélkülözve, így lett például F.R. David Words Don't Come Easy dalának a címe a kazetta borítóján: "Vőc"

A válogatás, gondolkodás nélküli átmásolási tevékenység következménye az volt, hogy azt hallgattam, ami a kezembe akadt.
Pl. a Goombay Dance Band-et:

Mentségemül szolgáljon, hogy valójában a technika érdekelt, az a varázslat, ahogy a zene rögzíthető ezeken a kis kazettákon, szalagokon, majd bármikor visszahallgatható.
A következő korszak az első saját magnó beszerzésével kezdődött...
(folyt. köv.)

Net.Ware Xtreme Xperience

Újabb válogatással jelentkezik az Electro Arc kiadó, mely tiszteletreméltó módon folytatja a független kiadók 80-as, 90-es évekbeli hozzáállását: elsődleges az innováció, az újdonságra való törekvés. A válogatás album koncepciója továbbra is egyértelmű: újonc csapatok bemutatása, lehetőség adni a kevésbé a reflektorfényben lévő projekteknek, azaz az alternatív elektronikus színtér teljes odaadással történő, megalkuvás nélküli támogatása.
Az Net.Ware Xtreme Xperience jellemzően könnyedebb, ha lehet ilyet mondani a "radio friendly" stílusokra koncentrál, így súlyosabb, sötétebb ipari zenére, vagy például noise-ra most ne számítsunk. Viszont lesz electro clash (ZiBit), a new beat-et idéző Svenska Flikka. Nagyszerű lehetőség ez a válogatás azoknak is akik például sajnálják, hogy a Colony 5 felhagyott a minőségi, szinti-pop művelésével. Nekem ugyanis a Voyagers-t hallgatva (a Leaving Sensoria az egyik kedvencem erről az albumról!) azonnal a svéd projekt jutott az eszembe és további nagyon jó electro-pop, szinti-pop, electro new wave dalokra bukkanhatunk váratlanul (P24, Candyslade, Waiting In Vain, Human Remains).

Egyszerű zenehallgatóként is megállapítható, hogy egyes dalok produkciós szintje még javítható lenne, egy-két dal inkább demónak minősíthető. A megfelelő színvonalra példa a K-Nitrate, akik esetében - mint legnagyobb, legtapasztaltabb név - jól érzékelhető a mögöttük lévő több mint 10 éves zenei múlt, a stúdió(k)ban eltöltött hosszabb időszak.
Számomra kevésbé izgalmas stílusokban mozgó projektek is hallhatóak a válogatáson, így például trance, psy-trance (DJ Bull, Limbo), breakbeat, drum and bass (Brushy). De szerencsére a Body Pleasure és a Noonatac gondoskodik arról, hogy az EBM/Industrial kedvelők ne érezzék magukat elhanyagolva. Előbbi old-school EBM-je után következő lassú, nyomasztó hangulatú, Wumpscut-ot idéző Last Day című dal igazán kedvemre való!


A lemez utolsó részében nyugató ambient simogatást (Aythar) és minimal cold wave-et (Adam Berces) is kapunk, de a végén azért még érkezik egy utolsó energialöket és a dark electro stílus is beköszön egy kicsit (Cyber S[?]ain't)

A Net.Ware Xtreme Xperience tipikusan olyan válogatás, mely kiváló ugródeszka lehet a felvonultatott előadóknak, mi lelkes zenehallgatók pedig, lehet éppen újabb kedvencünkre akadunk rá miközben végighallgatjuk.
ATWEMRS: 7

Alapozó 4.: Wumpscut - Embryodead

Sok-sok évvel korábban, több oldalról jövő segítséggel akadtam rá a Wumpscut-ra. Az első benyomások, a különböző válogatásokon megjelenő dalok után a Phobia fanzine-ban megjelent ajánló ragadta meg a figyelmemet. A legnagyobb lökést azonban Damage szolgáltatta, amikor ellentmondást nem tűrően kezembe nyomta az Embryodead CD-t, ami a következő 2 hétre a discman-emben ragadt.
Az 1991 óta működő és nagyon termékeny projekt 1997-ig kiadott albumai (Music For A Slaughtering Tribe és a Bunkertor 7) is sikeresek voltak. Ez vitathatatlan, hiszen a mai napig népszerűek ezek a nagylemezek.
Rudy Ratzinger az egyik talán legkülönösebb figura a EBM/industrial színtéren. Bár DJ-ként indult a pályafutása, mégsem tudott megbarátkozni a nyilvánosság előtt történő előadásokkal, így hiába az egyszemélyes projekt sikere, a Wumpscut még nem lépett fel koncerten és ez úgy tűnik továbbra is megmásíthatatlan döntés. Ráadásul óraműpontossággal adja ki a sorlemezeket: nyáron bejelenti az új lemez címét, késő ősszel remixfelhívást tesz közzé, karácsonytól rendelhető az új lemez, ami következő év áprilisában jelenik meg. Az új lemez megjelenik normál és mindenféle limitált verziókban, csomagokban. Az új lemez megjelenése után nyár elején bejelenti az új lemezt, és a folyamat újraindul...

Számomra azonban az Embryodead kiemelkedik a Wumpscut életműből, amit - be kell hogy valljam - a Evoke-ig követtem teljes odaadással, azóta viszont kicsit le vagyok maradva...
De visszatérve a címben szereplő remekműre: véleményem szerint az Embryodead sikerének záloga az, hogy a korai dark ambient, noise korszak gyökerei és a kemény - de még mindig minimal - industrial albumok jellegét megtartva, ez az album mégis populárisabb, kicsit könnyebben emészthető struktúrákat, zenei témákat használ.

Teszi ezt úgy, hogy azért az elvakult, old-school Wumpscut rajongókat sem riasztotta el, miközben a képes volt arra, hogy az alternatív elektronikára fogékony zenehallgatók közül új csoportokat nyerjen meg magának. A Wumpscut-ra jellemző egyszerű kompozíciók, noise-os elemeket felvonultató alapokra felkerülő egyszerű, de iszonyatosan hatásos elektronika olyan hatásos, sötét, ijesztő hangulatot teremt, amit sok más ipari projekt sok-sok hörgéssel és egymásra pakolt hangsávval sem tud előidézni.

Az Embryodead valóban pop-osabb - ha lehet ilyet egyáltalán mondani - a korábbi lemezeknél, de ugyanakkor egységesebb és súlyosabb, mint az Evoke, vagy Wreath Of Barbs albumok, nem beszélve a továbbiakról.

Mindezek eredményeképpen egy időtálló, korszakos albumként vonul be a Wumpscut és az egyetemes EBM/Industrial történelembe az Embryodead album.

Razorfade - This Clear Shining

Mark Tansley és Clifford Ennis a 6 dalt tartalmazó Liberation EP után az Alfa Matrix-hoz szerződött és a belga kiadó szokásához híven normál és 2 CD-t tartalmazó limitált kiadásban jelentette meg a This Clear Shining albumot.
A Razorfade aktuális albuma nagyon megvezeti, megvezetheti az óvatlan zenehallgatót!
Az első dal - The Razor Fades - alapján azt gondolhatnánk ugyanis, hogy lassan kibontakozó, IDM alapokról induló intelligens electro számokat tartalmazó nagylemezt tartunk kezünkben. Aztán a második dalnál rögtön felülbíráljuk álláspontunkat, mivel a Chemical Distraction future-popja - mégpedig, nagyon jó minőségű future-popja - után már egy lendületes, mainstream elektronikát a "sötétebb oldallal" kombináló állomássorozat ábrándja jelenik meg előttünk.

A "szélsőségek" felé történő kilengés után azonban az album elfoglalja a stíluspalettán a végleges helyét: amit nem tudnék jobban meghatározni, mint new és dark wave háttéren nevelkedett, visszafogott gitártémákat lendületes elektronikára helyezett electro-goth.





Nekem kapásból a Behind The Scenes hangzása jutott eszembe, amit régebbről ismerek, de minden bizonnyal lesz olyan aki a Clan Of Xymox-ot fogja citálni. A future-pop jelleg azért a Chemical Distraction után sem tűnik el, ott bújkál továbbra is (pl. Shout Down), így a Assemblage 23 kedvelőinek is ajánlható az album, de mindenképpen hangsúlyozom, hogy a nagylemez nagyobb hányada (pl. a címadó dal This Clear Shining, Hiding My Demons, Horizon) a Star Industry-ra hajaz, így az elektronika és a tradicionális goth környékén mozgó "mindenevőknek" fog bejönni.
Akinek egy kicsit elege van a technósabb, TBM, aggrotech, harsh EBM előadókból annak kellemes perceket szerezhet ez az album!

A mai trendeket jellemzően nem követő, kicsit a múltba révedő alkotás, de éppen ezért jelenhet üde színfoltot a jelenlegi elektronikus színtér jellegzetességei miatt. Elfogadható mennyiségű gitár, dark-os vokál, néha tempós future-pop, máskor alázatosan, csak zenei alapot nyújtó elektronika.

ATWEMRS: 7

Vallomás 1.: Madonna - Frozen

20 évvel ezelőtt vérig sértődtem volna, ha valaki azt feltételezte volna rólam, hogy Depeche Mode-on kívül bármi mást is hallgatok. 10 évvel ezelőtt 3 órás előadásban cáfoltam annak a személynek a téves állítását, aki meg akart arról győzni, hogy a rock/pop/disco/techno/akármi stílusban is vannak kiváló alkotások.
Most jött el az ideje annak, hogy bevalljak valamit...
Vannak olyan dalok melyek nem tartoznak az alternatív elektronika birodalmába és mégis tetszenek...
Lehet, hogy öregszem?!
Ebben a sorozatban folyamatos vallomásokban tárom fel "bűneimet".
Madonna Frozen dala, csak első olvasatra szennyezheti be ipari gépolajtól fénylő lelkemet, mivel valójában zeneileg erőteljes alternatív jelleggel bír, vizualitásban pedig egyértelműen "dark" a dalhoz kapcsolódó klip.

Ha pedig hozzávesszük, hogy a kislemez munkálataiban az a William Orbit is részt vett, aki a Nitzer Ebb, Depeche Mode kapcsán jogosan került a látóterembe korábban, akkor bűnöm lassan elenyészővé csökken.
Ami tény: Madonna egyik legsikeresebb dala olyan építőelemeket vegyít - ambient alapok vonósokkal kiegészítve, közel-keleti ütősszekció, finom elektronika -, melyek eredményeképpen új szakasz kezdődött el karrierjében. Még az én ingerküszöbömet is átlépte ezzel a dalával... Ami nagyon nagy szó...

Leæther Strip - Untold Stories

Sokféle Leæther Strip rajongó van. Van aki az agresszív, old-school EBM ütemeit szeretné minden albumon hallani. Néhányan a klasszikus industrial hőskorát szeretnék újra és újra megélni, és akadnak olyanok is akik sötét horror ambientre vágynak minden egyes új nagylemezen.
Az új Leæther Strip album azoknak fog leginkább tetszeni, akik a Serenade For The Dead grandiózus szimfónikus elektronikáját vagy a lassúbb, szelídebb  Leæther Strip dalokat (pl. My Mind Is My Master, Dying Is Easy, Life Is Harder, Take Me Home Again) kedvelik.
A szerzői kiadásban, 1.000 példányra limitált verzióban megjelentetett Untold Stories - The Melancholic Sessions albumon Claus Larsen bevallottan "jófiús" énjét engedte előtérbe és egy szelídebb, törékenyebb képet fest gondolatairól és a Leæther Strip-ről a zenei önkifejezés eszközeit használva.
Előzetesen én is azt tudom ajánlani, hogy aki a keményebb EBM-re, industrialra ropogtatná csontjait tánc közben, az inkább a szintén frissnek minősíthető Klutae albumot, az Electro Punks Unite-ot szerezze be.
A Reunited With My Bitterness  és a Blind Mans Bluff képviseli talán a legjobban azokat a lassabb, érzelmesebb dalokat melyek "újkori" Leæther Strip albumokon jelentek meg. A Listen To The Children Pray pedig a Rebirth Of Agony-féle magányos szomorúságot idézi fel újra. De már ebben a dalban is megjelenik a 80-as éveknek tisztelgő retrohangzás, ami az album további részében nagyobb szerepet fog kapni.


A nagylemez másik jelentős hatása a Serenade For The Dead nagyzenekari dark ambientjére vezethető vissza, melyek a  a címadó dalban - Untold Stories -, az I Feel No Shame zongafutamokkal kísért balladájában és a The Queen Of The Dusk fenyegető hangulatában érzékelhetőek leginkább.
A True Glory - False Heroes kicsit megnyugvást jelenthet azoknak, akik agresszívabb hangzásra vágynak: ez a dal tempósabb, energikusabb electro ütemekkel gazdagított, így a Leæther Strip "szabványnak" teljes mértékben megfelel.
Ha negatív kritikát is meg kellene fogalmaznom, akkor azt tudnám kiemelni, hogy nekem a bravúros, merész vokálok, vokál-ötletek hiányoznak az albumról, amit például annak idején a Coming Up For Air esetében tapasztalhattunk, vagy akár amit a Don't You Dare Die On Me esetében mostanában hallottunk. De ez sem igaz teljes egészében például, mert a I Am Him - He Is Me, Silver Mist és a Love Is Dead során Claus Larsen nagyon törékeny, sebzett,  oltalomra vágyó énekstílussal próbál az ipari zenétől megkeményedett és kiürült lelkünkre és - talán még nyomokban fellelhető - érzelmeinkre hatni.
A Claus Larsen által nagyon kedvelt analóg hangzás, a Soft Cell-re emlékeztető új romantika az Ever Changing Landscapes és a - a már említett - Silver Mist esetében jelenik meg talán a legerőteljesebben: ezek a dalok már-már a szinti-pop határait is súrolják.
A zárótétel - For The Ones We Lost - "csupasz" zongorahangjai a legmélyebb szomorúság, depresszió feneketlen kútjába húzzák magukkal a hallgatót, amíg végül az utolsó hang is elenyészik...

A bónuszként az albumhoz mellékelt CD-ROM One valójában egy Reunited With My Bitterness/Listen To The Children Pray dupla A-oldalas maxi, kiegészítve egy-két érdekes dallal, verzióval. Számunkra, magyar hallgatók számára különösképpen a 2010-es budapesti koncert introja - Budæpest Noir - lehet érdekes, mivel felidézheti az akkori élményeket.

Nagyon merész, bátor döntés volt Claus Larsen-től, hogy az Alfa Matrix-től történő szakítása után szerzői kiadásban megjelenő nagylemezén nem a "szokásos" Leæther Strip hangzással, illetve annak csak kisebb spektrumával foglalkozik. Reméljük, hogy döntését igazolni fogják az előadási adatok és a rajongó, szakmai visszajelzések és nem lesz semmi gátja a további zeneszerzésnek ebben a - tudatosan - megváltoztatott üzleti modellben.

ATWEMRS: 8