A fokozatosan kiteljesedő, az album bevezetőjének tekintendő Declamation után azonnal hamisítatlan TBM ritmusok fala között követjük a vér nyomát (Follow The Trail Of Blood), illetve hallgathatjuk az albumról kimásolt maxi dalát (Never Surrender). Eddig még nincs nagy meglepetés, a korábbi albumokról megszokott erőteljes, erőszakos vokál technoid 4/4-re települ rá.
A Throat Of Full Glass azonban már olyan mintha a Icon Of Coil Machines Are Us lemezéről maradt volna le. Andy énekel, a Techno Body Music kicsit háttérbe vonul és inkább electro jellege lesz a dolognak. Ez az egyik kedvencem a lemezről, és ha minden igaz ez lesz a következő maxi.
A Fuckmachine már újra technósabb jelleget ölt, így a lassú, de a fenyegető Forgotten és a Monster:Murder:Kill dark electro jellege vitathatatlan és üditően hat hogy kicsit megtöri az eddigi lendületet, sablonokat.
A Just Like Me újra IOC hatásokkal operál, "természetesen" Combichrist-hoz szabott erőteljesebb vokállal és szöveggel.
A Slave To Machine és a Through The These Eyes Of Pain szintén a Machines Are Us albumról maradt le, az előbbinél a refrén talán "keményebb", de van rá esély, hogy a keményebb hangzáshoz szokott Combichrist rajongók skippelik ezeket a szerzeményeket... miközben ezek a dalok - véleményem szerint - újra a lemez egyik jó pillanatait jelentik.
A Reclamation zárótétele előtt a They még egy újabb IOC-kal lágyított TBM-et adagol, de minőségében nem emeli az album színvonalát.
Az album normál kiadás mellett egy limitált, koncert DVD-vel bővített verzióban is megjelent.
Véleményem szerint egy felfrissült hangzású, nagyon bíztató albummal folytatta karrierjét Andy LaPlegua a Combichrist projekt keretében. Remélem hasonló kiadványokkal fog minket megörvendeztetni a továbbiakban is.
ATWEMRS: 7
2011. március 7-én a Negative Art szervezésében az A38-as koncerten személyesen is meg lehet győzödni az új album koncerten történő "működéséről".
