A Nothing Nada fellépése kapcsán azt semmiképpen sem mondhatjuk, hogy kezdő együttesként próbálták meg a harmadik napot elindítani, hiszen ez az Impact Pulse side-project 2007-ben albumot adott ki és már a nemzetközi színtér is felfigyelt rájuk. A női vokálra épülő future-pop, keményebb electro-pop területen alkotó együttes profi koncertet adott. Az új albumról beharangozott 2-3 (?) dal - első benyomásként - kiemelkedett a korábbiak közül, így az új anyagra mindenképpen kíváncsi vagyok!
(Egyébként is rádöbbentem az elmúlt hetek, hónapok alatt, hogy érdemtelenül elhanyagoltam az utóbbi időben a magyar zenekarokat. Ígérem, hogy több figyelmet fogok nekik szentelni!)
Furcsa volt, hogy második fellépőként a Monolith következett, ha én döntöttem volna, akkor egy-két "pozícióval" később rajtoltak volna. Eric Van Wonterghem nem sokat teketóriázott, azonnal elindította terrordiscoját. Egyedinek tekinthető, erőteljes ritmusra épülő, repetitív minták egymásra épüléséből, az industrial és a techno korcs gyermeke születik meg minden egyes Monolith dal során. Eric tartja az ütemet, még az sem zökkenti ki túlzottan a menetrendből, amikor a helyi technikusok kicsit kevesebb basszus adagolására kérték.. Kevesebb basszus?! Na de kérem?! Az már nem lenne terrordisco! Nem lenne Monolith!
A Groupe T számomra ismeretlen projekt volt a fesztivál előtt, mindössze néhány dalukat tudtam meghallgatni előzetesen, amelyek alapján - jó adag rosszindulattal - egy modernizált Front 242 tribute zenekarként azonosítottam őket. Nagyon kíváncsi voltam rájuk, nagyon bíztam bennük, de sajnos nem feleltek meg előzetes elvárásaimnak. Tempós, a néhol már-már TBM-es alapokra egyértelműen a De Meyer-Richard 23 jellegű felelgetős-kiabálós vokál próbálja a Electronic Body Music felé visszaterelni a hangzást. De amíg a Front 242 koncertek a mai napig energikusak, a két "énekes" folyamatosan tombol a színpadon, addig a Groupe T srácok lendülete egy-két dalig tartott... Márpedig az nagyon lelombozó, ha a dalok intrója, vagy a hosszabb instrumentális részek alatt nem történik semmi és a színpadon lévő két ember szigorú tekintettel, a mikrofont két kézzel szorítva áll egymástól 2-3 méterre...
Dirk Ivens egész este a elvegyült a fesztiválra látogatók között, hihetetlenül közvetlen volt (fényképezkedés, beszélgetés), így nagy meglepetést érhette azokat, akik a Klinik színpadi megjelenését, vizuális koncepcióját nem ismerték korábban.
Ezek az "újoncok" joggal hihették, hogy a színpadon megjelenő, arcát gézpólyába tekerő, hosszú fekete bőrkabátos, túlmozgásos őrült semmiképpen sem lehetett Dirk Ivens. Mindenki abban bízhatott, azt remélhette, hogy az arcot fedő gézpólya végig a helyén marad és nem derül ki, hogy valójában kivel állunk szemben. Lehet, hogy valóban egy őrülttel, de lehet hogy saját arcunkat, saját magunk groteszk kivetülését fedeztük volna fel a géz alatt...
Peter Mastbooms kiválóan pótolta Marc Verhaegent, dinamikusabb színpadi jelenlétével tovább fokozta a vizuális élményt, miközben a keverőpultnál, hihetetlen koncentrálással maga Eric Van Wonterghem felügyelte a hangzást.
2005-ben - M'era Luna fesztiválon - szerencsém volt látni a Klinik klasszikus felállását: ahol nagyobb színpadon, min. 2000 ember előtt zenélt Ivens és Verhaegen. Nagyon jó koncert volt, de meg sem közelítette a budapesti koncert hangulatát! Lehet, hogy azért mert 2005-ben egy egész napnyi koncertprogram végén, fáradtan néztük meg őket. Lehet, hogy azért mert ott nem volt jégkorong kapus maszk, gézbe tekert arc. Nem tudom... Amíg Hildesheimben az első sorban voltam, addig most hátulról követtem az eseményeket és láttam ahogy az első sorok tizedmásodpercnyi pontossággal reagáltak le mindent (pl. a Hours And Hours tempóváltását) és fantasztikus hangulatot teremtettek a színpad előtti fanatikusok. Mi lett volna, ha mondjuk 600-an vagyunk??!! Amíg a Monolith esetében újra és újra beton támfalak dőltek rám, addig a Klinik akaratom ellenére, lépésről-lépésre beépített egy monumentális falba, építménybe; annak részévé váltam és tényleg csak perceknek tűnt az egész koncert. Számomra a Klinik 2011. március 26-án (27-én?) életem egyik legnagyobb zenei élményét nyújtotta. Nem akarok túl patetikus vagy dagályos lenni, de ezen a márciusi estén a minimalista kompozíciókban is őrületesen összetett Klinik "dalok", elementáris katarzist okoztak, minden dal célba talált nálam. Azok akik azt állítják, hogy a "rakenroll" az nem működik az elektronikus zenei területen, annak csak azt javasolhatom, hogy menjen el mostanság egy Klinik fellépésre...
Az est és egyben a fesztivál zárása a Kloq feladata volt, de "sajnos" Douglas McCarthy ellopta a showt tőlük... Tom Freeman szerintem jó énekes, néhány év múlva még jobb lehet. Amíg Freeman volt a színpadon, addig ő énekelte a Kloq dalokat, de McCarthy színpadra lépése után a Kloq kísérte a Nitzer Ebb énekesét. Nagy különbség! A Kloq élőben kicsit rockosabban szól - sajnos - mint lemezen, de így is kiemelkedő produkciót adtak elő. Ha nem Klinik után következtek volna, akkor lehet hogy jobban áradoznék...
Zárásként elmondhatom, hogy már csak a fantasztikus Klinik koncertért hálás lehetnék a Black Head Agency-nek, de a többi előadónak is köszönhetően egy változatos, eklektikus koncertprogram szem- és fültanúja lehettem!
A fesztivál kapcsán még várható egy-két cikk ((még)szubjektívebb vélemény az egész eseményről, valamint egy interjú Torben Schmidt-tel)!
