2012. júl. 22.

Wave-Gotik-Treffen 2012 - 1. nap

2005 után másodszor is eljutottunk a lipcsei fesztiválra... Arra a fesztiválra, mely kétségtelenül a legnagyobb esemény azok számára, akik a zene valamely alternatív, sötétebb oldalához vonzódnak.
Az általunk tapasztalt jelenségek nem változtak az hét évvel ezelőtti helyzethez képest. Az egész város alárendeli magát a fesztiválnak. Hivatalos program mellett, kísérő rendezvények tucatjai, nem hivatalos bulik közük lehet választani. A több tízezres tömeg jól meghatározható csoportjait lehet azonosítani. Vannak akik kedvenc - valódi vagy kitalált - korszakuk ruházatába öltöznek. S/M kedvelők is szép számmal vezetik láncon és/vagy bilincsben párjukat. Náluk nem biztos, hogy a zene, a koncertek jelentik a WGT legfontosabb eseményeit.
A következő csoport a jól meghatározható, adott zenei stílushoz történő "öltözködés" alapján hajtja végre az önmegvalósítást, így bukkannak fel "hagyományos" és cyber-punkok, goth-ok, militáns EBM egységek és még ki tudja milyen szubkultúrák képviselői. A mi általunk követett, alkalmazott farmer/fekete póló kombináció kifejezetten jellegtelennek volt mondható.
A teljes fesztiválprogram áttekintése után úgy döntöttünk, hogy az első nap során olyan együtteseket nézünk meg, amelyek - számunkra legalábbis - még ismeretlenek.

Az első napot azonban mindenképpen a központi helyszínen kell kezdeni, így villamossal megközelítettük az Agra-t és gyors terepszemlét tartottunk a piactéren. A helyzet itt sem változott: minden kapható amire csak a célközönség vágyik. Ruházati cikkek, új és régi CD-k, kiegészítők, könyvek és még rengeteg árucikk vár a látogatókra.

A nagyszínpadon közben már tartott a program, mely ezen a napon jellemzően goth, industrial-metal témában mozgott. Sajnos mire bejutottunk addigra a Tanzwutról lemaradtunk és a Stahlmann koncertje kezdődött. Nagyon erős Rammstein érzések kerítettek hatalmukba: ezüstre festett arc; industrial-metal; német nyelven előadott "morgós" vokál.
Érdekes módon elég későn - 18 óra - kezdődött a program és Stahlmann már a második fellépő volt,
mégis kevés - az Agra lehetőségeihez képest - kevés néző volt.
Az Agra további programjában szerepelt még aznap a Clan Of Xymox és a Project Pitchfork is, de tartottuk magunkat a tervhez, azaz továbbindultunk, hogy elmerüljünk az ismeretlenbe.
Stahlmann Setlist Wave Gotik Treffen 2012 2012

Így jutottunk el a Moritzbastei-ben tartott szinti-pop, electro-pop programra. A város egykori erődítményének fennmaradó részét egyetemi kulturális központtá alakították át. A "nagyterem" mérete tökéletes volt erre az eseményre, nagyjából a megboldogult Kultiplexhez tudnám hasonlítani.
A Final Selection nevéhez méltóan - sajnos - az utolsó két dalra értünk át az új helyszínre. (ez a WGT egyik hátránya: vagy egy helyszínen maradsz az adott napon, vagy mozogsz a helyszínek között, de ebben az esetben fennáll a veszélye annak, hogy lemaradsz adott programról...)

De ez is elég volt ahhoz, hogy megállapítsuk: nagyon kellemes, a szinti-pop stílus 
A Dreams Divide koncertjéről sajnos sok jót nem tudok elmondani... Ami tény: voltak technikai problémák. A vokál sehogy sem szólt, az énekes így végig kiabálta - szó szerint- a koncertet. Zeneileg sem tetszett a produkció ott a helyszínen. Nem szólt jól, a dallamot elnyomta a basszus, a dob.

De ebből is látszik, hogy csalóka lehet egy nem jól sikerült élő fellépés, mert nyugodt körülmények között már azt kell hogy mondjam, teljesen elfogadható future-pop albumnak tekinthető a Puppet Love.


A görög Cylix következett és másodpercek alatt elmúlt az esetleges rossz döntés miatt érzett önmarcangolásom, ugyanis azonnal szinti-pop, electro-pop új, minőségi szintjére léptünk.
Nyoma sem volt az előző fellépőnél tapasztalt bizonytalanságnak, problémáknak.
A Cylix koncertje minden várakozásomat felülmúlta!

Jól összeállított koncertprogram volt, melynek olyan íve volt, hogy ébren tartotta az esetleg felkészületlen közönség, az előzetes információk nélkül érkezők figyelmét is. Amikor már-már lankadni látszott hangulat, akkor érkezett a Duran Duran feldolgozás és a koncertet a fantasztikus Don't Let Me Fade zárta

A pénteki nap és egyben az egész WGT legnagyobb felfedezettje számomra a Cylix!

A WGT alatt "elkövetett" csevegés:


2012. júl. 18.

Irány a 100!

100
Photo by mag3737
Nem gondoltam volna, hogy a blogot kedvelők száma megközelíti a 100-as "álomhatárt", de most ez a helyzet! Az eddigi bizalmat és érdeklődést megköszönve, szeretnénk egy 5 CD-ből álló ajándékcsomagot felajánlani!
Amikor az alanthewild.blogspot.com oldalt kedvelők száma eléri a 100-at, 5 szerencsést fogok kisorsolni. Ők az alábbi CD-k közül nyernek egyet-egyet!
Ezt a bejegyzést (is) lehet terjeszteni, megosztani, de "lájkolni" az ezen oldalon található Facebook dobozban kellene, illetve a blog saját Facebook oldalán is lehet!

A választék pedig:
XP8 - Drop The Mask
Orange Sector - Krieg & Frieden
Colony 5 - Buried Again
Hocico - Signos De Aberracion
Cover Me Vol. 1 - A Tribute to Depeche Mode

Az elsőként kisorsolt szerencsés szabadon választhat a fenti 5 CD közül egyet, a másodikként kisorsolt a "maradék" 4 CD közül választhat és így tovább, az ötödikként kiválasztott személynek, már nem okoz gondot a választás...
Tehát nem a 100. lájkoló nyer, hanem az eddigi összes felhasználó közül sorsolok ki ötöt!

2012. júl. 14.

Aesthetic Perfection

Az Aesthetic Perfection már az első albumával felhívta magára a figyelmet. A Daniel Graves (valódi név: Daniel Long) által életre hívott egyszemélyes projekt először különböző kiadói válogatásokon tűnt fel. 2002-ben a Dependent Septic III, illetve 2004-ben az Out Of Line által kiadott Machineries Of Joy Vol. 3 jelentette az első megjelenéseket. Én magam is az utóbbin megjelenő I Belong To You-t hallottam legelőször és tartom azt mai napig a legjobb Aesthetic Perfection dalnak. Végül a projekt otthona az Out Of Line kiadó lett, míg Daniel Graves pedig a tengerentúlról Ausztriába költözött.
A 2005-ben megjelenő Close To Human nem okozott csalódást! Az album sok stílust ötvöz, a kezdő zenekarok bátorságával, nemtörődömségével. Kapunk zaklatott noise alapokon nyugvó dalokat, táncparkettre szánt aggrotech-et (Architect, Fix, Coward), lebegős IDM-et (Overcast, Ersatz) és még ambient nyugalmat is (Relapse, Reset). Az album nálam vita nélkül benne volt, benne van a 2005-ös év legjobb 10 albumában.
Aztán 2008-ig csak egy-két remix jelent meg, míg végül napvilágot látott a második nagylemez: A Violent Emotion címmel. Találunk rajta kiemelkedő dalokat (Schadefreude, The Siren), változatos is, de talán kisebbet "üt", mint a bemutatkozó album.
Egy érdekes dolog is felmerül az albummal kapcsolatban!
A The Ones dal kapcsán nekem minden esetben a Lola Angst Ziggy'z Lullaby száma ugrik be... Azonos kiadónál vannak, azonos időszakban jelent még a két dal. Lehet hogy csak kölcsönös inspirációról van szó?

2010-ben szerzői kiadásban jelenik meg a The Devil's In The Details EP. Ennek az okát is kutathatnánk, minden bizonnyal az ördög a részletekben rejlik. Talán Daniel Graves nem volt elégedett a kiadó támogatással, így próbálta kicsit saját kezébe venni a marketing folyamatokat?
Ez volt az ok vagy sem, a 2011-es album kiadói támogatására már nem lehet panasz! Az All Beauty Destroyed normál és limitált 2CD-s kiadásban jelent meg, az Inhuman EP kíséretében. Ez egyébként tökéletes választás, mivel ez az egyik legjobb dal az albumról: az egyszerű, néhány hangból álló, de nagyon jól eltalált dallam szinte felkínálja magát a remixelésre.
Daniel Graves vokálja ezen albumon változatos módon jelenik meg. Van amikor torzítás, vagy kevés torzítással, de nyers punk-os hatása van (A Nice Place To Visit), előkerül a vokóder is (Inhuman), illetve van érzelmes, "valódi" ének is zongorakísérettel is (All Beauty Destroyed).
2012-ben az albumról kimásolt A Nice Place To Visit is kiérdemelte a EP-ként történő megjelenést.
Az Aesthetic Perfection üde színfoltot jelent az alternatív elektronikus színtéren, Daniel Graves pedig 100%-ot nyújt a színpadon, így mindenképpen érdemes ellenőrizni, hogy hogyan működnek kedvenc AP dalaink a színpadon!

2012. július 17-én a Negative Art szervezésében az A38-on fellép a Combichrist az Aesthetic Perfection társaságában!

2012. júl. 12.

Combichrist

Nagyon különleges a kapcsolatom a Combichrist-tal. A különleges kapcsolat egyrészt annak köszönhető, mert talán ez a legelső olyan zenei projekt, melyet a születésétől kezdve, a lassú - de biztos - felkapaszkodáson át a széles(ebb) nyilvánosság előtt elért sikerekig figyelemmel kísérhettem. Másrészt - és ez talán az előzőből következik - az arany középutat képviselem az együtteshez történő viszonyulásban: nem vagyok fanatikus rajongója, de az ellentábor - gyakran jól érzékelhető - kritikáival sem tudok minden esetben azonosulni.
Andy LaPlegua alapvetően az Icon Of Coil együttessel már a 2000-es évek elején berobbant az alternatív elektronikus zenei színtérre és még javában működött a norvég future-pop csapat amikor 2003-ban megjelent a The Joy Of Gunz album az Out Of Line kiadónál.
A bemutatkozó nagylemez egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy Andy valami teljesen mást csináljon, mint ami az Icon Of Coil-t addig jellemezte. Ennek következtében a Combichrist első lépéseit a rhytmic és power noise vezeti, egyértelműen keményebb a hangzás, nincs electro ballada, EBM-re visszakacsintó future-pop. Nem állítom, hogy az újabb Combichrist lemezeken nem lehet megtalálni a The Joy Of The Gunz egyes jellemzőit, de az tény, hogy az újabban csatlakozott rajongók nehezen fogadják, fogadhatják be az első lemezt. Érdekes módon ez annak (is) köszönhető, hogy bár ekkor még teljes mértékben szóló-projektről beszélünk, ennek ellenére a Combichrist ekkor még nem pusztán Andy LaPlegua-ról szólt, szemben a jelenlegi helyzettel...
2003 őszén megjelent még egy speciális, limitált EP - Kiss The Blade - mely Halloween előtt tisztelgett, mint ünnep és mint kultfilm, zeneileg pedig a bemutatkozó lemez nyomdokain haladt.
A 2004-es Sex, Drogen Und Industrial vezette fel a 2005-ös nagylemezt - Everybody Hates You - másrészt - ami talán fontosabb - átvezette a projektet a Techno Body Music területére. Sőt! A Combichrist-ot tekinthetjük a TBM egyik alapítójának, hiszen This Is TBM címmel megalkották a stílus himnuszát is... Vagy legalábbis a szándék ez lehetett. Visszatérve a második albumra, a noise-ból maradt a nyersebb hangzás, torzítások és effektek alkalmazása, a techno-ból érkeznek a néhány hangból álló szintetizátor riffek. Ehhez jön hozzá a néhány szóból, sorból álló szöveg, egyszerű vokál.
Nem tűnik túl bonyolult receptnek, mégis nehéz igazi sikeres versenytársat mondani ezen a területen. Igazi korszakos "slágerek" születnek: This Shit Will Fuck You Up, Enjoy The Abuse, Happy Fcuking Birthday, Blut Royale, Lying Sack Of S*it, Like To Thank My Buddies és szinte felsoroltam a teljes albumot. Így az első igazi turné sem várat magára, jónéhány fesztiválfellépéssel, mivel a kiadó - Out Of Line - nagyon jól ráérzett, hogy milyen lehetőség van ebben a projektben.

Az album fontos jellemzője, hogy a limitált verzió második CD-jén található dalok a Combichrist elvontabb oldalát mutatják be. Néha noise, néha IDM, kicsi ambient, de semmiképpen sem a tombolós Techno Body Music. Ez a szokás a további albumokon is megmarad: a második - bónusz - lemezen a szelídebb, vagy legalábbis másféle arcát mutatja meg Andy.
What The F**k Is Wrong With You People? - kérdezhette Andy LaPlegua 2007-ban többször is, mert hiába vonultatott fel ez az album is sikeres dalokat, mint az Electrohead, vagy a külön EP-ként is kiadott Get Your Body Beat-et, mely filmzeneként is megjelent. Ennek ellenére, álláspontom szerint színvonalban nem érte el az előző album minőségét. Andy körül folyamatosan változtak a koncerteken és a stúdióban közreműködő zenészek, amire szükség is volt, mert egyre több fellépés szerepelt a programban. Ráadásul érzékelhető volt az igyekezet az alapítótól arra, hogy a színpadon a zene energikus volta még jobban hangsúlyozásra kerüljön. Ehhez pedig dinamika szükséges minden szempontból, így a 2004-2005-ben jellemző egy billentyűs+énekes felállás folyamatosan bővült.
Today We Are All Demons albummal vizualitás is egyre nagyobb hangsúlyt kap, a Get Your Body Beat-nél "bevezetett" cyper-punk, poszt-apokaliptikus tematika lesz az uralkodó. Ennek köszönhetően a Combichrist koncerteken atomtámadást túlélt, mutálódott zenészekkel találkozhatott, találkozhat a közönség. Az együttes - ettől az időszaktó talán már tekinthetjük annak - karrierje legfontosabb eseménye, hogy a Rammstein turné egyes 2009-es és 2010-es szakaszain a Combichrist lett az előzenekar. Az alapesetben industrial metal-ra hangolt közönség remekül fogadta az elektronikus projektet, így a népszerűségi index jótékony emelkedésbe kezdett.
A Making Monsters nagylemez 2010-ben jelent meg, több kislemezzel, EP-vel "támogatva" (Never Surrender, Scarred, illetve Throat Full Of Glass) de itt már hiányzik a limitált verzió bónusz lemeze, illetve van, de jelen esetben egy DVD került társításra, amely 5 dal videóját tartalmazza.
Ezt az albumot tekinthetjük az aktuális albumnak (vajon mikor jön a következő??), ami véleményem szerint az eddigi legjobb Combichrist album (bővebben itt lehet olvasni a kritikát)!
A kiadó nagyon jó érzékkel felismerte, hogy ideje felzárkóztatni a új rajongókat, így Noise Collection Vol. 1 címmel kiadta az első album és "környékén" lévő EP-ket gyűjteményes formában.
A Combichrist sok mindent ötvöz: punk, techno, black metal, EBM, electro, industrial, noise. Ettől lesz egyesek számára érdekes, egyedi, mások pedig ezért tekintenek rá úgy, mint egy zenei újrahasznosító... Én személyesen nem várok filozófiai mélységű dalszövegeket, korszakalkotó zenei megoldásokat tőlük. Ami viszont biztosan garantált: az az energikus, dinamikus előadásmód, lendületes elektronikus zenére. De hogy megalapozott véleménye legyen mindenkinek, ahhoz élőben is látni kell őket!

2012. július 17-én a Negative Art szervezésében az A38-on újra fellép a Combichrist az Aesthetic Perfection társaságában!