2011. nov. 28.

Studio-X - Neo-Futurism

Az ausztrál duó Neo-Futurism albuma alaposan kihúzta nálam a gyufát... A normál album - azaz az első CD - számomra egysíkú "darálás", ötlettelen techno. Egy-két dal mindössze ami a felkészületlen hallgató figyelmét felkeltheti - pl. You'll Never Get This a vokál mintaként felhasznált Borat dialógus miatt - de ezek csak momentumokra tudják az érdeklődést fenntartani.

A limitált kiadású verzió második lemezén a Studio-X által készített remixek találhatóak és azt kell hogy mondjam, ezek között van vállalható (Nitzer Ebb - Once You Say, . Persze ez annak is köszönhető, hogy az "alapanyag" a legtöbb esetben rendben van és nem sikerül azt teljesen lerontani...
Becsületükre legyen mondva, a remixek esetén egyértelműen megnevezik, hogy milyen stílusra számíthatunk, így azt tudom javasolni, hogy az "Electro" címkével ellátott verziókat (2 dal) nyugodtan hallgassuk meg, de a "Trance vagy Dance" kategóriával ellátottak esetében (összesen  10 ilyen van) csak saját felelősségünkre cselekedjünk. Mindent összevetve a második lemezzel érdemes kezdeni, mert ott vannak értékelhető momentumok.
Minden bizonnyal éles kritikámat az is erősíti, hogy a hard trance és társai nem tartoznak kedvenceim közé. Lehet, hogy ennyire nem rossz ez az album, de akkor is azt gondolom, ahogy már más esetben is: rosszul, rossz piacra pozicionált kiadványról van szó és nagyon bízom benne, hogy az Alfa Matrix nem kíván betörni a happy hardcore és rave területre további lemezekkel...

A kiadói promóanyag szerint a Studio-X új energiát adhat, véfrissítést hajthat végre az alternatív elektronikus zenei színtéren. Álláspontom szerint nagyon vigyázni kell, mert ez a transzfúzió akár vérmérgezést is eredményezhet.
ATWEMRS: 3

2011. nov. 16.

Vallomás 2.: Pál Utcai Fiúk


Forrás: http://palutcaifiuk.frissnet.hu/
Az első vallomással ellentétben a mostani beismerésnél, a sötét zenéktől mogorva lelkemet a szégyenérzet szikrája sem világítja meg, mivel a Pál Utcai Fiúk zenéje életem fontos - és teljes mértékben vállalható - időszakára emlékeztet.
A 80-as évek végére már eldőlt, hogy a populáris zene - bár mindent eszközt bevetett ellenem - nem tud megszerezni magának. Sokféle zenét hallgattam ekkor, illetve - így pontos - a Depeche Mode mellett sokféle zenét. A régi, "klasszikusnak" mondható magyar alternatív zenekarok (A. E. Bizottság, Európa Kiadó, Trabant stb.) is ott figyeltek a kazettáimon, de hagyományos, rockzenei alapokon nyugvó zenék már nem tudtak igazán lefoglalni. Egy kivétel volt: a Pál Utcai Fiúk.

Ha még 2-3 alternatív rock területen mozgó együttes hasonló hatással lett volna rám, akkor lehet hogy most nem az elektronikus zenék bűvöletében élek.

Elcsépelt fordulat azt mondani, írni, hogy ha máshová születnek, akkor a PUF nemzetközi karriert futhatott volna be, de hiszem hogy ez így van. A tengertúlon a történetük sikertörténet lehetett volna, az ott megszokott ívet bejárva: a szülői ház garázsától a stadionok színpadáig.

Ezzel szemben az ő történetük a szigetszentmiklósi garázssortól indulva a Budapest Sportcsarnokig vezetett.

A Pál Utcai Fiúk megítélést, sikerét mi sem mutatja jobban, hogy rajongóik között alternatív rockerek, "bölcsészkaros" blues/jazz "szakértők", Módosok, gruftik is előfordultak.
Kevés magyar zenekarnak volt (van) önálló művészeti koncepciója, nekik volt (van). Sok magyar együttesnek volt (van) profi menedzsmentje, nekik nem volt. Pedig ha lett volna...

2011. nov. 12.

Aiboforcen - Dédale

Az Aiboforcen projekt folyamatosan változó zenekari összetétele jelenleg Benoit Blanchart-ra csökkent, aki a Dédale album munkálataira Patrice Synthea (Regenerator) mellett további "alkalmi vendégmunkással" vette körbe magát: Jennifer Parkin (Ayria), Claus Larsen (Leæther Strip), Dominik Van Reich (amGod), Xev (Diffuzion) és Donna Lynch (Ego Likeness) is közreműködik a nagylemezen.
Az album alapvetően a future-pop, electro pop (Time & Space) területén kalandozik, de azért akadnak keményebb pillanatok is.
A címadó Dédale-lel indul a lemez, mely megfelelően reprezentálja, hogy mit várhatunk a továbbiakban: sokféle elektronikus hatást felhasználva, jól megkomponált dal, ahol a női vokál lágysága finoman ellenpontozza az éles, szintetikus hangzást.
A dalok jelentős része közepes tempójú, így minden zenei részlet megfigyelhető, Patrice Synthea vokálja nekem kicsit egysíkú, nem mondanám virtuóz énekteljesítménynek.
Azonban a furcsa helyzet állt elő, hogy a sok meghívott vokalista hatására az album hallgatása közben nem az jár a fejemben, hogy ez egy Aiboforcen album. Amikor Jennifer Parkin (Everything Gets Sacrificed) énekel, akkor az olyan mintha egy Ayria/Epsilon Minus dal lenne, Claus Larsen esetében a Poem Of Life egy az egyben Leæther Strip/Klutae dal és így tovább. Ez akár a nagylemez értéke is lehet(ne), hiszen ez annak az eredménye is lehet(ne), hogy a közerműködő művészek, valóban részt vettek az alkotó folyamatban és ezért szabták a saját képükre az adott dalt. Nehezen tudom jól megfogalmazni hogy pontosan honnan és milyen jellemzőkben, de nekem hiányzik az album karaktere. Nem tudnám rávágni azt, hogy ez egy Aiboforcen album a sokadik meghallgatás után sem.
A limitált kiadás részét képző második CD-n található remixek, illetve bonus track-ek változatosabbak, mint az "alaplemez", jobban megdolgoztatják a zenehallgató érzelmeit, így mindenképpen javasolt ennek beszerzése.
Az első 50 megrendelő pedig egy harmadik, 3"-es lemezzel bővített verziót is megszerezhette.

Javasolt még a témában: egy másik vélemény a Machinemusic-on.

Többet vártam az albumtól, de csalódásnak azért nem mondanám a találkozást. Slágermentes alkotás, ami adott hangulatban kellemes hallgatnivalót jelenthet, de hangulatunkat nem tudja befolyásolni, nem kerülünk a hatása alá és ez eléggé sajnálatos dolog...
ATWEMRS: 6

2011. nov. 9.

Alien Vampires - Harshlizer

Ha az Harshlizer album zeneileg feleannyira lenne izgalmas, újszerű, mint amennyire provokatív és megbotránkoztató akar lenni a borító képi világa; akkor egy jó albummal lenne dolgunk...
Sajnos az Alien Vampires-nek polgárpukkasztani jobban sikerült vizuálisan, mint egyedi zenei alkotást összehozni.
Nem friss anyagról van szó - 2010 decemberében jelent meg - de most került rá a sor, hogy komolyabban meghallgassam. Ha már így tettem, azt gondoltam: leírom a véleményem.
Bár az angol-olasz projektről a kiadó promóanyagok azt állítják, hogy a psy trance, az industrial, az EBM és a metál egyedi kombinációját kívánják megvalósítani, amit én hallok az nem más, mint egy Combichrist, Agonoize és Amduscia keverék.
Ettől még persze lehetne jobb a véleményem, de igazából az album nekem nem mutat semmi egyedit: minden olyan építőelemet felhasználtak ami a hellelectro, aggrotech, terror EBM körökben kötelező kellék, de semmivel sem tűnnek ki az eléggé népes nemzetközi mezőnyből.
A vér, a szex, a drogok tematikus kihangsúlyozása meg egyrészt túl egyértelmű és - a megvalósítás oldaláról pedig - túl mesterkélt.

Jól jelzi az albummal szemben táplál ellenérzéseimet, hogy szerintem kiemelkedik a dalok közül a See You In Hell, ami "sajnos" egy Suicide Commando feldolgozás, és mint feldolgozás nem is rossz. Az Industrializer még erősíti is a belga legendára való hivatkozást: zajosabb, valóban modern hatású ipari mű akar lenni, de aztán a dal valódi TBM-be csap át. Megmarad, megmaradhat a fejekben/fülekben még a Evil Bloody Music is (nem véletlen, hogy a limitált 2 CDs verzióban ez a dal szerepel 6 remix formájában), ami egyértelműen válasz a Metall Machine Music klasszikusra.
Csakhogy amíg a Die Krupps esetében egy igazi energiabombáról beszélhetünk, addig az Alien Vampires dalba foglalt üzenete egy energiaital, aminek hatása erősen kétséges.

Ha végighallgatjuk az albumot, akkor max. 2-3 dal marad meg bennünk egyedi, különálló élményként. Ennél egyértelműbb kritika nem szükséges...
ATWEMRS: 4

2011. nov. 7.

Zenehallgatásom története - 1. rész

Forrás: retronom.hu
Zenei világom horizontját a Magyar Televízióban és a Magyar Rádióban műsoraiban aktuálisan hallgatható, nézhető zeneszámok határozták meg egészen addig, amíg hangrögzítésre alkalmas eszköz nem került a családba.
Így zenei eszmélésem időpontja 1980-81 környékére tehető, amikor már ki tudtam harcolni magamnak azt a jogot, hogy a családi MK 122 - csúcstechnológiájúnak már akkor sem mondható - eszközt, nemcsak passzív hallgatóként, hanem aktív kezelőként is alkalmazhassam.
Miután édesapám 10-15 kazettából álló állományában többször is visszaállíthatatlan károkat okoztam, így a család meghozta döntést: jobb, ha saját kazettát kapok, amin kiélhetem próbálkozásaimat, törekvéseimet.
Ennek a döntésnek köszönhetően kaptam meg első 90 perces Polimer kazettámat, melyet havonta, kéthavonta újabb darabok követtek.
Forrás: FerroChrom hobbioldal
Mindenféle ismeret nélkül, az ismerősöktől, rokonoktól kölcsönkért - hasonlóan csúcstechnológiájú - kazettás magnókat kötöttük össze, annak érdekében hogy a zenéket "átjátszhassuk".
Ezt a tevékenységet hamarosan osztálytársaimmal, velem nagyjából egyidős unokatestvéreimmel műveltem. Mivel a kazetták többsége bizonytalan eredetű, n-szer átmásolt példány volt, mindenféle album és dalinformációkat nélkülözve, így lett például F.R. David Words Don't Come Easy dalának a címe a kazetta borítóján: "Vőc"

A válogatás, gondolkodás nélküli átmásolási tevékenység következménye az volt, hogy azt hallgattam, ami a kezembe akadt.
Pl. a Goombay Dance Band-et:

Mentségemül szolgáljon, hogy valójában a technika érdekelt, az a varázslat, ahogy a zene rögzíthető ezeken a kis kazettákon, szalagokon, majd bármikor visszahallgatható.
A következő korszak az első saját magnó beszerzésével kezdődött...
(folyt. köv.)

2011. nov. 6.

Net.Ware Xtreme Xperience

Újabb válogatással jelentkezik az Electro Arc kiadó, mely tiszteletreméltó módon folytatja a független kiadók 80-as, 90-es évekbeli hozzáállását: elsődleges az innováció, az újdonságra való törekvés. A válogatás album koncepciója továbbra is egyértelmű: újonc csapatok bemutatása, lehetőség adni a kevésbé a reflektorfényben lévő projekteknek, azaz az alternatív elektronikus színtér teljes odaadással történő, megalkuvás nélküli támogatása.
Az Net.Ware Xtreme Xperience jellemzően könnyedebb, ha lehet ilyet mondani a "radio friendly" stílusokra koncentrál, így súlyosabb, sötétebb ipari zenére, vagy például noise-ra most ne számítsunk. Viszont lesz electro clash (ZiBit), a new beat-et idéző Svenska Flikka. Nagyszerű lehetőség ez a válogatás azoknak is akik például sajnálják, hogy a Colony 5 felhagyott a minőségi, szinti-pop művelésével. Nekem ugyanis a Voyagers-t hallgatva (a Leaving Sensoria az egyik kedvencem erről az albumról!) azonnal a svéd projekt jutott az eszembe és további nagyon jó electro-pop, szinti-pop, electro new wave dalokra bukkanhatunk váratlanul (P24, Candyslade, Waiting In Vain, Human Remains).

Egyszerű zenehallgatóként is megállapítható, hogy egyes dalok produkciós szintje még javítható lenne, egy-két dal inkább demónak minősíthető. A megfelelő színvonalra példa a K-Nitrate, akik esetében - mint legnagyobb, legtapasztaltabb név - jól érzékelhető a mögöttük lévő több mint 10 éves zenei múlt, a stúdió(k)ban eltöltött hosszabb időszak.
Számomra kevésbé izgalmas stílusokban mozgó projektek is hallhatóak a válogatáson, így például trance, psy-trance (DJ Bull, Limbo), breakbeat, drum and bass (Brushy). De szerencsére a Body Pleasure és a Noonatac gondoskodik arról, hogy az EBM/Industrial kedvelők ne érezzék magukat elhanyagolva. Előbbi old-school EBM-je után következő lassú, nyomasztó hangulatú, Wumpscut-ot idéző Last Day című dal igazán kedvemre való!


A lemez utolsó részében nyugató ambient simogatást (Aythar) és minimal cold wave-et (Adam Berces) is kapunk, de a végén azért még érkezik egy utolsó energialöket és a dark electro stílus is beköszön egy kicsit (Cyber S[?]ain't)

A Net.Ware Xtreme Xperience tipikusan olyan válogatás, mely kiváló ugródeszka lehet a felvonultatott előadóknak, mi lelkes zenehallgatók pedig, lehet éppen újabb kedvencünkre akadunk rá miközben végighallgatjuk.
ATWEMRS: 7

2011. nov. 5.

Alapozó 4.: Wumpscut - Embryodead

Sok-sok évvel korábban, több oldalról jövő segítséggel akadtam rá a Wumpscut-ra. Az első benyomások, a különböző válogatásokon megjelenő dalok után a Phobia fanzine-ban megjelent ajánló ragadta meg a figyelmemet. A legnagyobb lökést azonban Damage szolgáltatta, amikor ellentmondást nem tűrően kezembe nyomta az Embryodead CD-t, ami a következő 2 hétre a discman-emben ragadt.
Az 1991 óta működő és nagyon termékeny projekt 1997-ig kiadott albumai (Music For A Slaughtering Tribe és a Bunkertor 7) is sikeresek voltak. Ez vitathatatlan, hiszen a mai napig népszerűek ezek a nagylemezek.
Rudy Ratzinger az egyik talán legkülönösebb figura a EBM/industrial színtéren. Bár DJ-ként indult a pályafutása, mégsem tudott megbarátkozni a nyilvánosság előtt történő előadásokkal, így hiába az egyszemélyes projekt sikere, a Wumpscut még nem lépett fel koncerten és ez úgy tűnik továbbra is megmásíthatatlan döntés. Ráadásul óraműpontossággal adja ki a sorlemezeket: nyáron bejelenti az új lemez címét, késő ősszel remixfelhívást tesz közzé, karácsonytól rendelhető az új lemez, ami következő év áprilisában jelenik meg. Az új lemez megjelenik normál és mindenféle limitált verziókban, csomagokban. Az új lemez megjelenése után nyár elején bejelenti az új lemezt, és a folyamat újraindul...

Számomra azonban az Embryodead kiemelkedik a Wumpscut életműből, amit - be kell hogy valljam - a Evoke-ig követtem teljes odaadással, azóta viszont kicsit le vagyok maradva...
De visszatérve a címben szereplő remekműre: véleményem szerint az Embryodead sikerének záloga az, hogy a korai dark ambient, noise korszak gyökerei és a kemény - de még mindig minimal - industrial albumok jellegét megtartva, ez az album mégis populárisabb, kicsit könnyebben emészthető struktúrákat, zenei témákat használ.

Teszi ezt úgy, hogy azért az elvakult, old-school Wumpscut rajongókat sem riasztotta el, miközben a képes volt arra, hogy az alternatív elektronikára fogékony zenehallgatók közül új csoportokat nyerjen meg magának. A Wumpscut-ra jellemző egyszerű kompozíciók, noise-os elemeket felvonultató alapokra felkerülő egyszerű, de iszonyatosan hatásos elektronika olyan hatásos, sötét, ijesztő hangulatot teremt, amit sok más ipari projekt sok-sok hörgéssel és egymásra pakolt hangsávval sem tud előidézni.

Az Embryodead valóban pop-osabb - ha lehet ilyet egyáltalán mondani - a korábbi lemezeknél, de ugyanakkor egységesebb és súlyosabb, mint az Evoke, vagy Wreath Of Barbs albumok, nem beszélve a továbbiakról.
Mindezek eredményeképpen egy időtálló, korszakos albumként vonul be a Wumpscut és az egyetemes EBM/Industrial történelembe az Embryodead album.